10. fejezet

A vonatút

Csak érjünk oda időben, nehogy lekéssük a vonatot - szorongtam, annak ellenére, hogy hajnali fél hatkor teljesen időben voltunk. Álmosan pillantgattam ki a kocsi ablakán az alvó nagyvárosra. Cleveland . . . hiányozni fog három hétig. Apa óvatosan, de gyorsan vezetett. Ő hozott el, kivételesen kocsival (a bőrönd miatt, amit elég érdekes lett volna biciklin szállítani). Anya lusta volt felkelni, mert neki ma nem kell bemennie a munkahelyére, de apának persze dolgozni kell, és akkor már ,,nem olyan nagy kitérő, ha leteszi Haley-t a vasútállomáson" (ezt természetesen anya mondta). Útközben elhaladtunk az általános iskolám, majd a mostani gimnáziumom előtt is, ezek furcsamód elszomorítottak. Rossz emlékek idéződtek fel bennem.
. . .
Hm? Mi-mi van? Hol . . . ja, igen, a vasútállomáson vagyunk.
-Megérkeztünk, Haley. Igen, aludtál, de csak pár percet. Még van egy kis idő, amíg ideér a vonat, de nem ártana a jegyet megvenni, és megbeszélni a vágány és a fülke számát.
Halálos fáradtság vett rajtam erőt, de végül nyöszörögve kikászálódtam a kocsiból. A vasútállomás parkolójában voltunk. Apa udvariasan megfogta és vitte a bőröndömet, én meg ballagtam utána. Hamar elrendezte a jegyvételt, és öt perccel a vonat érkezése előtt kiértünk a vágányhoz. Képzelhetitek: a szívem a torkomban dobogott. A várakozás közben halkan beszélgettünk apával mindenféléről. Nagy robajjal befutott a vonat, és apától érzékeny búcsút véve, az utasításai szerint kerestem a Szivárvány Ifjúsági Tábor által lefoglalt fülkét. Azt hiszem, úgy működik ez a táborba menetel, hogy az ország különböző területeiről érkező táborozóknak egy-egy vasútvonalon le van foglalva néhány fülke, a létszámtól függően. A vonatokról Dallas-ban mindenki leszáll, és onnan egy bérelt busz szállít minket a tábor helyszínére.    Tétován lépkedtem a keskeny folyosón, és a fülkék ajtaján a tábor nevének kiírását kerestem. Szerencsére ez még nekem sem volt nehéz feladat. A fülke, amibe beléptem, még üresen állt. Az ülésén egy névsort vettem észre, mindössze három név állt rajta: Staffa Reinighaus, Haley Roberts, Daniel Morgan. Ez, gondolom, azt jelenti, hogy az országnak ezen részéből összesen hárman jelentkeztek.  Éppen a bőröndömet tettem fel az ülések feletti csomagtartóra, amikor a vonat hirtelen megindult. Pfff . . . nagyot estem, még jó, hogy senki se látta. Jellemző. Már meg sem lepődtem. Hogy ne unatkozzak, elővettem a magammal hozott kötelező olvasmányt, de az idő nagy részében inkább az ablakon keresztül nézegettem a tájakat. Egy kicsit ideges voltam, teljesen új volt, hogy senki sincs ott velem, bár őszintén szólva nem is hiányzott most a társaság. A vonat szerencsére nem állt meg minden megállónál, de ahol viszont igen, ott sajnos sokáig elidőzött. Egy hang riasztott fel merengésemből.
-Jaj, de jó, már van itt valaki! Helló, ugye ez a Szivárvány Ifjúsági Tábor izéje . . . ööö, tudod, a . . . kocsija. Én oda megyek, azért van nálam ennyi cucc.
Nagyjából velem egyidős, magas, vékony, barna hajú lány rontott be a fülkébe, és a csomagjait rögtön elkezdte felpakolni a tárolókra.

-Hmm, igen, ez az. Üdv, amúgy az én nevem Haley. Haley Roberts. Cleveland-ben lakom, és 16 éves vagyok.
Lehuppant mellém az ülésre, de továbbra is izgett-mozgott.
-Hellóka, én meg Staffa . . .
-. . . Reininghaus. Ki van írva a te neved is arra a névsorra.
-Ja, úgy már más. Akkor ezek szerint még egy bizonyos Daniel is jön. Szóval . . . én svájci vagyok, de öt éves korom óta Atlantában élek a családommal. Az anyanyelvem német, de az angolt is régóta beszélem, bocs, ha néha akadozok. Én két hónap múlva töltöm be a 16-ot.  Azon gondolkozom . . . kérsz egy lampiont? Nálunk odahaza, úgy értem, Svájcban, augusztus elseje ünnepnap. Esténként az emberek mindig tesznek egy sétát a környékükön, lampionokkal világítanak, és közben beszélgetnek. Ez Amerikában furcsának tűnhet, de tudod, a megszokás . . .
Egy pillanatnyi szünet állt be a szóáradatában, és ezt kihasználva gyorsan feltettem neki egy kérdést.
-Mondd csak, te igazából miért jössz a táborba? Úgy értem, persze, a jó programok, meg ilyesmik miatt, de a helyszín elég messze van Atlantától.
-Hát, csak úgy spontán. Az utcán találtam egy szórólapot, és eldöntöttem, hogy ha a szüleim beleegyeznek, akkor eljövök. Leginkább talán a tornázás miatt, tudod, a szenvedélyem a tornázás, és a tábori prospektus azt írja, hogy tornázunk, versenyzünk, játszunk. Imádok mozogni, és túlbuzog bennem a versenyszellem. Hé, akkor a végén milyen lampiont is kérsz? Svájci zászlós mintájút, vagy egyszínűt, pöttyöset, csíkosat, esetleg virágmintájút? Nyugodtan mondd ki, semmiség!
-Háát, akkor talán egy svájci mintásat kérnék.

Elmagyarázta, hogy kell használni, utána pedig az egész gyűjteményét megmutatta. Éppen tele volt pakolva a fél fülke mindenféle lampionnal, amikor az egyik állomáson felszállt, és benyitott valaki. Pár évvel idősebb, laza kinézetű, magas fiú lépett be.

Staffa arca feltűnően gyorsan változott vörösre.

-Oh . . . Biztos te vagy Daniel. Én Staffa vagyok, ő pedig Haley. Oops, bocs a rendetlenségért, mindjárt összepakolunk.
Két perc múlva bővebben bemutatkoztunk Daniel-nek. Ő is elmondta, hogy egy kisvárosban lakik a közelben, 17 éves, és csak unalomból jelentkezett a táborba (szívesebben utazott volna Európába, de a szülei nem engedték el). Miután kifogytunk a szokásos beszédtémákból, érezhető feszültség állt be. Daniel az mp3-lejátszóján zenét hallgatott, Staffa ide-oda nézegetett, néha kiment a fülkéből, elővett valamit a csomagjából, visszatette, de egy pillanatra sem állt meg. Én pedig nem akartam hülye beszédtémákat felhozni, vagy a mondandómmal untatni őket, ezért inkább a tájat nézegettem, és bele-beleolvastam a kötelező olvasmány könyvbe. Szerencsére ez a kínos helyzet már nem tartott sokáig, ugyanis a kalauz nagyjából fél óra múlva szólt nekünk, hogy a következő megálló már Dallas lesz. Kapkodva összeszedtük a csomagjainkat, és nemsokára már le is szálltunk a vonatról. Hihetetlen érzés volt egy vadidegen városba érkezni, ráadásul teljesen egyedül. Annak ellenére is magányosan, hogy Staffa,akivel időközben nagyon jó barátok lettünk, és az életunt Daniel is jöttek. Staffa, világutazó létére, rögtön tudta, mi merre van, és merre kell indulnunk a vasútállomás bejárata felé, ahol ugyanis a tábor dolgozói várnak. Amikor megláttam őket, először az tűnt fel, hogy szivárványszínű egyenruhában és a tábor logójával díszített baseballsapkában vannak. Mikor közelebb értünk, felfigyeltem még a fogkrémreklámba beillő, tökéletes fogsorukra is, ami még engem is jókedvre derített. Ketten voltak, egy férfi és egy nő, nagyjából 25 évesek lehettek. Barátságosan üdvözöltek, és a bemutatkozásunk után elvezettek minket a gyülekezőhely felé. A vasútállomástól pár száz méterre, egy nagy buszparkolóba sétáltunk, ahol a tábor bérelt busza várta az utasokat. Körülötte eléggé sokan álltak, járkáltak, ültek a földön vagy a csomagjaikon. Az egyik kísérőnktől megtudtam, hogy már csak két vonat érkezését várjuk. Staffa-val megbeszéltük, hogy majd egymás mellett fogunk ülni. Tíz perc múlva az a két vonat is befutott, és a rengeteg táborozó benyomult a busz két ajtaján, hogy minél jobb helyet foglalhassanak. Staffa-val jobb oldalt, hátul ültünk, már csak itt maradt hely. Létszámellenőrzés után a busz elindult. Sajnos eddig nem adódott lehetőségem a többi táborozó megfigyelésére, megismerésére, mert a tábor egyik szervezője a busz mikrofonján keresztül fontos információkat közölt. Nagyjából tíz perc múlva lekanyarodtunk a főútról, és később egy tisztáson megálltunk. A busz ablakán keresztül kicsit odébb megláttam a tábor felvont zászlóját, ami lobogott a szélben. Végre megérkeztünk!

9. fejezet

Akkor most mi van?

Bárcsak egy másik családba születtem volna, valahova messze az alábbi személyektől: Meygan Gold, Grace Roberts, Ben Roberts ! Meygan, vagyis anya egész héten dolgoztatott megállás nélkül. Grace és Ben pedig úgy bánnak velem, mint egy felmosóronggyal. Luke majdnem szakított Grace-szel az egy hete történt olajos ügy miatt, és azóta Grace minden tőle telhetőt megtesz, hogy megnehezítse az életemet. Pár napja elromlott Ben számítógépe, és most szerelőnél van. Hogy az öcsém levezesse a felesleges energiáit, anya beiratta őt egy rövid karate tanfolyamra. Grace pedig rávette, hogy rajtam gyakorolja az ütéseket, rúgásokat, önvédelmi technikákat. Ben beleegyezett, mert én sokkal könnyebb vagyok Grace-nél, és ez fontos az emeléseknél. Úgyhogy most teljesen kék-zöld foltos a testem, furcsa lesz így menni a táborba. Na igen, a tábor . . . Hihetetlenül várom a kezdetét, mert végre kiszabadulhatok ebből a kalitkából, és 3 hétig szabad lehetek. Már egyáltalán nem is érdekel, ha nem lesz jó vagy izgalmas, csak legalább nem itthon leszek. Öt nap múlva kezdődik a tábor, de nagyon úgy néz ki, hogy anya azt a 3 heti munkát is le akarja dolgoztatni velem mostanában. Az elmúlt héten különösen kegyetlen volt, ha véletlenül kicsit hangosabban beszéltem hozzá, rám ordított,  hogy vele aztán ne kiabáljak. Nagyon bőkezűen osztogatta a pofonokat is, ha valami nem tetszett neki, máris PUFF!, rajtam töltöttr ki a dühét. Apa is egész héten dolgozott reggeltől estig, így nem sokat lehetett itthon. Mindennek a tetejébe pedig mostanában rengeteg a munka a kertben, hiszen egy csomó gyümölcs érik. Leginkább a szilvaszedést utálom, de undorító még a szeder-, barack-, eper-, ribizli-, stb. szedése is. Már hozzászoktam, hogy a gyümölcsöket egyedül szedem, mert a testvéreim valamilyen ürüggyel mindig kihúzzák magukat a munka alól. De legalább ezek a magányosan eltöltött órák módot adnak az elmélkedésre. Átgondolom a saját helyzetemet, és összehasonlítom mások helyzetével. Mondani sem kell, az életszínvonalam, magabiztosságom kisebb; a kitartásom és az önfeláldozásom viszont nagyobb, mint az ismerőseimé. És ezt mindenféle hencegés nélkül mondhatom, hiszen nem mindenki tette volna meg, pl. (Tegnap, amikor elkezdett esni az eső, anya megkérte Grace-t, hogy hozza be a kertből a házba azokat a dolgokat, amelyeknek nem jó, ha megáznak. Ő addig nyafogott, amíg át nem adták nekem ezt a feladatot. Semmi baj, megtettem, de már szakadó esőben és erős szélben hordtam be a rozsdásodástól megóvni kívánt tárgyakat.) Lehet, hogy nem kellett volna, mert úgy érzem, hogy megfáztam: Nagyon fáj a fejem, nehezen lélegzem, rossz a közérzetem, meg ilyesmi bajaim vannak. Ha nem romlik az állapotom, nem mondom meg anyának, mert a végén még nem enged el a táborba. Így is csak az alkalmat lesi, hogy valami miatt mégse mehessek el. Nem akarom megadni neki azt a diadalt, hogy egy kis megfázás miatt itthon maradok, és ő kénye-kedve szerint irányíthat engem. Nem, nem, nem, nem, és nem! . . .    Ilyen gondolatok között aludtam el tegnap, július 27-én. Teljesen odavagyok (meg vissza) az izgalomtól, hiszen 4 nap alatt meg kell gyógyuljak. A betegséggel kapcsolatban: Úgy néz ki, hogy egyre gyengébb leszek, és a titkolózással pont ellentétes eredményt érek el. Rászántam magam, és reggeli után megmondtam anyának, hogy egy kicsit fáj a fejem. Azt válaszolta, hogy menjek el a patikába gyógyszert venni. Nem tetszett az ötlet, de nem igazán tehettem mást. A gyógyszertárból hazafele jövet épp egy kis parkon mentem keresztül, amikor (jaj, ne!) Luke jött velem szembe. Megpróbáltam kikerülni a látószögéből, de már sajnos meglátott. Sunyi vigyorral az arcán jött felém.
-Micsoda véletlen, Haley Roberts! . . . Azt hiszed, hogy csak úgy büntetlenül megúszod, hogy leöntöttél azzal az undorító olajjal? Ezt senki nem teheti meg velem! Hallod? Senki!
Vészesen közeledett felém. A félelemtől felgyorsult a szívverésem, és hátrálni kezdtem. Két másodperc múlva Luke utolért, és nagy lendülettel, a vállamnál fogva belelökött a mögöttem lévő szökőkút medencéjébe. Gyorsan elhúzta a csíkot, nehogy a járókelők közül valaki meglássa. Én pedig valahogy kikecmeregtem a vízből, és nagy bosszankodások között azt találtam ki, hogy inkább addig sétálgatok itt a parkban, amíg meg nem száradok, mintsem hogy anya meglásson tiszta vizesen. Tisztában voltam vele, hogy ez a megoldás nem lesz jó a náthámnak, de inkább még betegebb leszek, csak ne kelljen így hazamennem (elképzelni sem tudom, hogy ezért az ,,óvatlanságért" anya milyen büntetést találna ki . . . ). A szégyentől vörös fejjel járkáltam vagy fél óráig, majd (a gyógyszerrel a kezemben) hazamentem. Gyűlöltem Luke-ot, ezért is, Grace-ért is, mindenért!

******

. . . A következő napot ágyban töltöttem, és csak az azt követő napon kezdtem el gyógyulni, újra talpraállni. Elhatároztam, hogy most már mindent megteszek a lehető leggyorsabb felépülés érdekében, és akkor talán anya elenged a táborba, ami két nap múlva kezdődik. Persze ott lett volna még az a lehetőség is, hogy betegen otthon maradok (és igaz, hogy akkor egy ideig anya még nem dolgoztatna, de három hét alatt bőven meggyógyulnék.). Szóval természetesen inkább a másikat választottam.

******

. . . Július utolsó napján már remekül éreztem magam, hála a rengeteg gyógyszernek és talán az akaraterőmnek is. Anya viszont nem érezte olyan jól magát, gondolom, kénytelen volt elismerni, hogy végül elmehetek Forth Worth-ba. Délelőtt egy majdnem fél órán keresztül tartó érvelés győzte meg (talán egyszer még belőlem is olyan jó diplomata válik, mint apa). Aznap a testvéreim elutaztak a nagyszülőkhöz nyaralni egy hétre (ugyanis anya szülei a viszonylag közeli Chicago-ban laknak). Így a délutáni csomagellenőrzést nem zavarták, amikor is háromszor leellenőriztem a bőrönd tartalmát. Még néhány apróságot bepakoltam, és egy kis hátizsákba pedig enni-, és innivalót tettem az utazás idejére. Estig még olvasgattam, tanultam, rajzoltam, ilyesmi. Alig tudtam elaludni az izgatottságtól, hiszen még sosem utaztam egyedül vonaton, soha nem voltam egyedül táborban, soha nem voltam egy hétnél hosszabb ,,ottalvós" táborban, stb.

Augusztus első napjának reggelén olyan dolgot tettem, amit már legalább három hónapja nem: mosolyogva ébredtem!

8. fejezet

Furcsa megnyilvánulások

Ültünk az asztalnál, és hallgattunk. Hallgattuk a csendet. Vártuk, hogy a másik szólaljon meg. Azonban egyikünknek sem volt mondanivalója a másik számára. Halálos csendben majszoltuk a vajas kenyeret és a felvágottat, miközben arra vártunk, hogy anya hazajöjjön a shoppingolásból, és hogy apa hazajöjjön a munkahelyéről. Megpróbáltunk egymás gondolataiba behatolni, kitalálni őket. Én ilyesmikre tippeltem:

• Ben: Én megmondtam, hogy visszafizetem neki kamatostul, és most aztán megkapta a magáét. A mai 34 meccsből 26-ot megnyertem, Tommy meg csak sírt, mint valami ovis. Azért remélem, még áthív.
• Grace: Luke olyan romantikus! Hihetetlenül kedves velem, vesz apró ajándékokat, és roppant figyelmes. Ő az első fiú, aki tényleg tetszik nekem. A lovardában is nagyon király volt: nem tud lovagolni, de a kedvemért megpróbálta, és a végére elég jól belejött. Akkor sem lett mérges, mikor egyszer pont belepottyant a sárba. És ráadásul akkor is jól reagált, mikor hazakísért, és meglátta az ajtó előtt a buggyant nővéremet. Ráadásul az a búcsúcsók . . . Az fantasztikus volt!

Az én gondolataimat nem lehetett nehéz kitalálni: folyton csak a balul sikerült ajtóolajozás és a sok bocsánatkérés járt a fejemben. Hogy lehet valamit így elrontani? Nekem sikerült, a következőképpen:
Miután Luke és Grace felbukkantak mögöttem lovaglóruhában, majdnem leestem a székről (amin álltam), úgy megijesztettek. Aztán elmesélték, hogy milyen jól halad Luke a lovaglásban, és hogy összesen csak egyszer esett le (de akkor pont a sárba, látszott a ruháján). Luke pedig dicsérte Grace lovaglótudását, majd megkérdezte, hogy mit csinálok itt az ajtó előtt a széken állva. Elpirultam, mert eszembe jutott, hogy ő tulajdonképpen az osztálytársam, és én most rémesen koszos öltözékben, olajos ecsettel a kezemben állok előtte. Hú, de ciki!
-Háát . . . én csak . . . -habogtam.
Zavartan túrtam bele a hajamba, amiben elszórtan pókhálók lehettek, és kutyaszőr is. Na de a kezem! A kezeim az olajtól teljesen zsírosak, undorítóan koszosak voltak, így a hajam is pókhálós-kutyaszőrös-zsíros-koszos-ragadós lett. Erre aztán még jobban összezavarodtam. De ez persze Luke-ot nem érdekelte, megvonta a vállát, majd adott egy hosszú búcsúcsókot Grace-nek. Indulni készült, mikor az ecsetet (még mindig a széken állva) letettem az ablakpárkányra, és a magasabban lévő, szögre akasztott nyitott olajosdobozért nyúltam. Ezzel a kezemben akartam végre lemászni a székről, ám abban a pillanatban valaki megszólalt Luke mögött.
-Csőcsákány, hazajöttem! Legyőztem Tommy-t!
Én, még fél lábbal a széken, fél lábbal a levegőben állva a hang irányába néztem (persze Ben jött haza). Elvesztettem az egyensúlyom, és minden bizonnyal hatalmasat tanyáltam volna, ha nem fogózlodok meg két kézzel az ablakpárkányban. Viszont e manőver közben kicsúszott a kezemből az olajos doboz (aminek még nem zártam le a tetejét), és a teljes tartalma Luke-ra és Grace-re ömlött. Grace hatalmasat sikított, Luke pedig a ruhájára a sáron kívül még egy adag olajat is kapott. Majd' a föld alá süllyedtem szégyenemben, miközben sűrű bocsánatkérések közepette valahogy megpróbáltam az olajat leszedni a ruhájukról. De aztán Luke elköszönt Grace-ől, rám egy olyan ezért-még-számolunk-arccal nézett, majd távozott. Ben ment TV-zni, a húgom meg átöltözni. Nekiláttam, hogy valahogyan eltávolítsam az ajtó elé kiömlött olajat, de szerencsére ez nem volt nehéz. Majd bejöttem, és elkészítettem a vacsorát.    És most itt ülünk némán, farkasszemet nézve egymással. Mind a hárman egyszerre kaptuk fel a fejünket, mikor anya benyitott a házba. Ruhákkal, kiegészítőkkel, ételekkel teli táskákat, zacskókat cipelt, és megkért, hogy pakoljam a helyükre a tartalmukat. Felfigyeltem rá, hogy a hangja egy kicsit más volt, halkabban beszélt, mint szokott. Mintha valahol máshol járnának a gondolatai. Grace persze rögtön árulkodni kezdett anyának, elmondta, hogyan öntöttem le őt és Luke-ot olajjal. Kicsit elferdítette az igazságot, és a végére majdnem úgy hangzott, mintha szándékosan borítottam volna le őket. Hiába bizonygattam, hogy véletlen volt, és nagyon-nagyon szégyellem magam, anya rettentően dühös lett. Azt mondta, hogy mivel ilyen óvatlan és megbízhatatlan vagyok, ezért jogos büntetést érdemlek: meg kellett pucolnom a ház ablakait, és addig nem fekhettem le aludni, amíg teljesen be nem fejeztem. Ezt este tízkor szabta ki rám, és azonnal neki is kezdtem, mert álmos voltam. A többiek lefekvéshez készülődtek, én meg halkan ablakokat pucoltam. Először végeztem a padlással, az emelettel, majd a földszinttel is. Mikor az anya és apa hálószobájába értem, láttam, hogy apa még nincs itthon, anya pedig félálomban forgolódik a nagy franciaágyban. Halk voltam, mint a macska, ráadásul az ágy elég messze volt az ablaktól, úgyhogy valószínűleg nem hallott meg, mikor bementem. Mondatfoszlányokat dünnyögött.
-Nem akarom újra átélni . . . Azt hittem, már elfelejtettem . . . Miért nem akarja, hogy kidobjam? . . . Pedig csak egy tárgy . . . Tele emlékekkel, amiket mindkettőnknek el kellene felednie . . . De ha valami történt . . . Az megtörtént . . .
Abbahagyta, úgy gondoltam, elaludt. Vajon miről beszélt? Egyszerűen csak álmodott valamit, vagy esetleg valamilyen múltbeli titokról van szó? Mikor befejeztem az ablakot, elpakoltam a tisztítószert, a szobámban átvettem a pizsamámat, és végre lefeküdtem. Azért megjegyeztem azokat, amiket anya mondott. Ki tudja?. . .
Másnap reggel nem éreztem magam nagyon fáradtnak, és örültem, ha arra gondoltam, hogy ma apa nem megy dolgozni (valami felújítások vannak a munkahelyén, és a mai napra bezárták). Grace íróasztalára pillantottam, és megláttam az egyik kötelező olvasmányát, Shakespeare-től a Hamlet-et. Neki ezen kívül még három könyvet kell elolvasnia. Nekem összesen 12-t ezen a nyáron, de már 11-et elolvastam. Vidáman mentem le reggelizni, bízva benne, hogy ma jó napom lesz. Az étkezőasztalnál találtam apát, aki épp müzlit evett. Mikor meglátott, elmosolyodott. Megkérdezte, hogy mit csináltam tegnap.
-Háát . . . Az ajtót megolajoztam, és . . . történt egy kis baleset. De semmi komoly!
Jó ötletem támadt, hogy eltereljem a szót erről a témáról.
-Ja, és a legfontosabb dolgokat előkészítettem a táborhoz. Tudod, miben fogom vinni őket? A régi barna bőröndödben, ami kb. 18 éves. Tök jó, ugye?
Nem pont ilyen reakcióra számítottam. Apa arca elfehéredett, majd piroslett, majd újra elhalványult. Halkan, rekedt hangon megszólalt.
-Ez . . . remek, kicsim. Bocsáss meg, nem érzem túl jól magam. Hirtelen rosszul lettem.
Majd bizonytalan léptekkel kiment az ebédlőből. 

7. fejezet

Készülődés és kutyák

Végignéztem az ágyamon, és megállapítottam, hogy a legfontosabb dolgokat kikészítettem. Megkerestem a személyi-, és diákigazolványomat, és minden egyéb iratomat. Ezek mellett hevertek a személyes cuccaim ,pl. a telefonom (már 4 éves, de nincs pénzünk újat venni), egy régi fényképezőgép, a rajzfüzetem, hozzá írószerek, a Két Lotti, és az egyik kötelező olvasmány. A legtöbb helyet az ágyon a ruhák foglalták el, annak ellenére, hogy nem kellett 3 hétre pakolni, hiszen a tábori prospektus azt írta, hogy van mosógép is. Így elég volt ennyi: 4 póló, 1 félhosszú nadrág, 2 térdnadrág (nem szeretem a rövidnadrágot, mert szégyenlős vagyok), 1 baseballsapka, 1 pulcsi, néhány zokni, és egyéb apró holmik. Ékszereim nincsenek, mert anya nem szeretei, ha az ő kicsi lánya ékszereket aggat magára. . . Az igazat megvallva nem nagyon szeretem őket, mert zavarnak, és kényelmetlenek. Szóval nyaklánc, karkötő, gyűrű nem volt a csomagban. Az ágy mellé készítettem az edzőcipőmet (túrázáshoz, lovagláshoz) és a szandálomat. Igazán kevés cipőm van, ezek között egy sem magas sarkú. Az alapelvem az, hogy egy cipőben nem a kinézet a fontos, hanem a kényelem. Ezen elv alapján válogattam a ruháimat is: azokat raktam be, amikben jól érzem magam. Anyát megkértem, hogy most az egyszer ne ő mondja meg, hogy mit vegyek fel, és hogy mit vigyek magammal. Nehezen bár, de beleegyezett, és én ennek nagyon örültem. Ezek után következtek a táborba-ne-menj-ezek-nélkül-cuccok, pl.:
szúnyogirtó
bicska
olló
elemlámpa
telefontöltő
fürdőruha
búvárszemüveg
esőkabát
naptej
napszemüveg
gyógyszerek
tisztálkodószerek
fésű
fogkefe
fogkrém
tusfürdő
sampon
törölköző   stb.
Az ételeket, italokat, nassolnivalókat majd közvetlenül a táborba való indulás előtt fogjuk becsomagolni, ezekkel most nem kellett törődjek. Inkább megkerestem anyát, és megkérdeztem tőle, hogy miben fogom vinni mindezeket (hiszen biztos nem egy nejlonzacskóban fogom cipelni a dolgaimat a vonaton).
-Ezen sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy egy nyavalyás kis tábor miatt nem fogok venni egy vadiúj bőröndöt. Nincsenek nagy táskáink, de talán. . . talán még megvan. Menj fel a padlásra a raktárba, és valahol jó mélyen keress egy régi barna bőröndöt. Az apádé volt, úgy kb. 18 éve vette.
-Wow, akkor még tőlem is idősebb! Oké, megkeresem.
Amikor beléptem a raktárba, tipikus régi tárgyak illatát éreztem. Körülnéztem. Hát, itt nem lesz könnyű megtalálni. Ugyanis az egész hatalmas szoba tele volt régi emlékekkel, megunt tárgyakkal, bébiholmikkal, kinőtt ruhákkal, tönkrement bútorokkal, felesleges kacatokkal, és egyéb lim-lomokkal. Aprólékosan keresgéltem, mindenhova benéztem, és már amikor majdnem felhagytam a reménnyel, akkor a lehető legeldugottabb helyen megpillantottam egy kopott bőrönd sarkát. Óvatosan odébbtettem a többi cuccot, hogy hozzáférhessek, és egy nagy lendülettel kihúztam a lábaim elé. A felcsapódó évtizedes por és a dohszag hatására köhögni kezdtem, majd fogtam a jó nehéz táskát, és levittem a szobába.

Szerettem volna jobban szemügyre venni, de erre nem volt időm, ugyanis meghallottam anya kiabálását.
-Haley, ha gondolod, csinálj magadnak valami kis ebédet. Én elmegyek abba az üzletbe, de valószínű, hogy még máshová is benézek. Végezz el néhány házimunkát, amíg nem vagyok itthon, kérlek. Akkor szia!
Oké, gondoltam magamban, akkor most hagyjuk ezt a bőröndöt, és irány a munka. Az ágyon heverő kikészített dolgokat gyorsan belepakoltam a bőröndbe, majd lecsuktam, és a szoba sarkába raktam. Olyan munkával akartam kezdeni, amit anya a legjobban utál: a kutyáinkat megfürdetni, picit rendbehozni, és megetetni. Egy nagy vödröt megtöltöttem vízzel, és a kutyák elkerített részének kerítéséhez vittem. Utána fogtam a kutyasampont és a kutyakefét is, majd beléptem a kerítéssel elzárt helyükre. Nagyjából 3 havonta szoktuk őket mosdatni, azért nem gyakrabban, mert úgysem jöhetnének be a házba. Amint észrevett, Vadóc odaloholt hozzám, és én jól megdögönyöztem a koszos fekete bundáját. Ezt azonban a másik kutyánk, Vadócabb sem hagyhatta annyiban, és fenyegető morgásokkal tudatta, hogy most rajta a sor. Őt is megsimogattam, bár barna szőre ragadós volt és durva. A két kutyánk fajtáját nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy valamilyen keverékek. Vadóc és Vadócabb: Ben adta nekik ezt a nevet öt éve (akkor ő is öt éves volt), és bár hülyén hangzik, de rajtuk maradt. Nem szerettem különösen a két vadóc ebünket, mert agresszívek, és minden kis semmiséget megugatnak hihetetlenül hangosan. Nehéz munka volt megmosni őket, mert azt utálják, de hosszú küzdelem után én győztem, ők ragyogtak a tisztaságtól. A kutyamosós felszerelést végül elpakoltam, és megetettem a két rosszcsontot.



Aztán rövid gondolkozás után fogtam a pókhálózót, és az egész lakásban végighúztam a plafonokon és a sarkokban. Ez azért számít fontos munkának, mert anya és Grace irtózik a pókoktól, és a házunk sajnos egy igazi pók-paradicsom. Pár perc múlva fogtam a gumikesztyűt és a megfelelő tisztítószert , és bekentem vele a kádakat, WC-ket, mosdókagylókat, és egy kicsit később pedig leöblítettem őket. Eszembe jutott, hogy anya gyakran panaszkodik mostanában arra, hogy nyikorog a bejárati ajtó, arra gondoltam megpróbálom megolajozni (az ilyesmiben azért nem vagyok olyan gyakorlott). Előkerítettem egy ecsetet és a kenőolajat, és kivittem még egy széket is , hogy jobban elérhessem az ajtó felső részét is. Megolajoztam az ajtót, és majd' leestem a székről ijedtemben, mikor valakik hátulról megszólítottak.
-Helló, Haley. Hát te mit csinálsz?
Grace és Luke volt az, épp most értek haza a lovaglásból.

6. fejezet

Terhek és gondok

Arra ébredtem, hogy valaki hatalmas erővel döngeti a bejárati ajtót, és közben a nevemet üvöltözi. Ránéztem az órára, és láttam, hogy két perc múlva lesz öt óra. Ajaj! Akkor nemsokára haza fog érni Ben és anya is. Vajon melyikük áll az ajtó előtt? Nos, mindenesetre egy kis mosolyt erőltettem az arcomra (ami a röplabdás incidens miatt elég nehezen ment). Leszaladtam az ajtó elé, de eszembe jutott, hogy még fürdőruhában vagyok. Az ajtó előtt Ben állhatott, mert az ő kiabálását hallottam.

-Haley! Haley! Nyisd már ki! Elfelejtettem kulcsot vinni Tommy-ékhoz, és nem tudok bemenni!
-Oké, öcsi. . . Csak egy pillanat, megkeresem a kulcsot. Mindjárt visszajövök.
Az igazság az, hogy a kulcs a zárban volt, de kellett egy kis idő ahhoz, hogy gyorsan felszaladjak, átvegyem az otthoni ruháimat, és hogy eltegyem az úszós dolgaimat (hogy ne az legyen Ben első szava, hogy ,,Úszni voltál? Megmondalak anyának, hogy nem dolgoztál, amíg nem volt itthon!”). Két perc múlva ajtót nyitottam Ben-nek.
-Na, te lettél a zombiölő-bajnok? - kérdeztem tőle, érdeklődést színlelve.
-Az a kis hülye Tommy legyőzött, de csak szerencséje volt. Holnap visszafizetem neki kamatostul.
-Holnap szombat lesz. Attól tartok, anya nem fog elengedni. – mondtam. Ben persze grimaszolt.
-Kit nem fogok elengedni, és hova? – lépett be az ajtón anya, műanyag szatyrokkal a kezében. Mit ne mondjak, eléggé bevásárolt, mielőtt hazajött (Természetesen a szatyrokban leginkább kozmetikumokat, sminkeket, körömlakkokat, krémeket, és egyéb szépítőszereket láttam. . . anya általában a napi keresete nagy részét rögtön elszórja mindenféle apróságra, és kevés pénzt hoz haza.)
-Ben szeretne holnap átmenni a szomszéd kisfiúhoz, Tommy-hoz. Elengeded?
-Hmm. . . Igen. Holnap nem fogunk semmi különöset csinálni, takarítunk, kertészkedünk, ilyesmi. Amúgy nem látom Gracie-t. Hol van?
-Délben elment a lovardába, de nem mondta, meddig lesz. Figyelj csak, anya, arra gondoltam, hogy elkezdhetnénk összekészíteni a tábori cuccaimat, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen ezzel bajlódni.
-Háát, a tábor majdnem 2 hét múlva lesz, az sok idő. De, ööö, rendben, szerintem se hagyjuk az utolsó pillanatra, úgyhogy holnap elkezdjük. Megcsinálnád a vacsorát? Nekem sürgősen hajat kell mosnom.
Ezzel elsietett a hálószobájuk felé. Hátulról figyeltem szép, bár nem túl kecses alakját, hosszú műkörmeit, elegáns ruháját, és a haját. Vállig érő, dús, barnás-vöröses, hullámos haja egyáltalán nem tűnt koszosnak, látszott rajta, hogy viselője kényes a külsejére. De ha ő azt mondja, hogy hajat kell mosnia, akkor minden bizonnyal hajat is fog mosni. És ha azt mondja, hogy nekem el kell készíteni a vacsorát, akkor minden bizonnyal el is fogom készíteni. Tíz perc alatt kész is lett, és kb. húsz perc múlva holtfáradtan hazaért Grace is. Gyorsan lezuhanyoztunk a másik fürdőszobában (tudniillik a család létszáma miatt egy fürdőszoba nem elég, és akkor épp anya volt a másikban), és nekiláttunk a vacsinak. A három gyerek egyedül evett, mert anya még mindig fürdött, apa még mindig dolgozott. Mivel mindannyian kimerültek voltunk, sietve ettünk, utána elpakoltam a maradékot, majd aludni mentünk.  A délutáni incidensre, a kudarcomra gondoltam, így szomorúan aludtam el.  Hajnali öt körül felébredtem. Szomjas voltam, ezért álmosan leballagtam a konyhába, és ittam egy pohár vizet. A szobámba visszafelé menet egy kis neszre lettem figyelmes, ami a bejárat felől jött. A hang irányába indultam, és az ajtó előtt megláttam apát ,,harci öltözetben” , vagyis olyan ruhákban, amikben a munkahelyén végzi a rengeteg irodai munkát. Csodálkozva megkérdeztem.
-Apa, hogy-hogy ilyen korán mész dolgozni? Még csak hajnali öt óra van.
Rám nézett azokkal a tiszta, égkék szemeivel, és mosolyt erőltetett az arcára.
-Tudod, kicsim, én igazából most nem dolgozni indulok, hanem csak most sikerült hazajönnöm a munkahelyemről. De te feküdj vissza, mert még szükséged van alvásra. Lehet, hogy a táborban erre nem lesz túl sok lehetőséged.
-Tényleg! Nagyon-nagyon köszönöm, hogy rábeszélted anyát. Ha nem vagy ilyen kitartó, tuti, hogy nem engedett volna el.
Látszott apán, hogy nem érti, honnan tudom, hogy ő beszélte rá anyát; de alighanem megsejthette az igazságot (hogy hallottam a beszélgetésüket), mert nem firtatta tovább a dolgot. Inkább feltessékelt a szoba felé, hogy aludjak még. Visszafeküdtem az ágyamra, és lassan felfogtam azokat, amiket az imént apa mondott. Arra gondoltam, hogy apa nem dolgozni indult, hanem most jött haza. Hajnali ötkor. TE JÓ ÉG! Hajnali ötkor! Elég valószínű, hogy most lepihen, és egy óra múlva, vagyis hatkor felpattan a biciklijére, hogy hétre beérjen. Ez így nem mehet tovább! Mindeközben anya panaszkodik állandóan, hogy mennyi dolga van (pedig csak körmökre pingál, mert ugyebár műkörmös), meg hogy milyen fáradt (pedig a kerti munkát és a házimunkát is én végzem helyette), neki fárasztó dolga nagyjából csak a vásárlás. Ráadásul ő kocsival jár (mármint egy fekete, régi csotrogánnyal), pedig sokkal közelebb van a munkahelye, mint apának. Hihetetlen, hogy mennyit sajnáltatja magát, és hogy csak a külsejével törődik. Szegény agyonhajszolt édesapám!  Nos, egy idő után annyira ideges lettem ezektől a gondolatoktól, hogy nem bírtam volna elaludni, így keresni kezdtem valamit a zseblámpám fényénél, ami megnyugtat. A könyv! A két Lotti-t megfogtam, és a takaróm alá kuporodtam vele. Zseblámpafénynél kezdtem el olvasni (A szoba másik felében Grace aludt, nem kapcsolhattam fel a villanyt.).  A Két Lotti egy kedves kis gyerektáborral kezdődik, ahol az örökmozgó Louise és a csendes Lotte találkoznak, rájönnek, hogy ikrek, majd helyet cserélnek. Már legalább tízszer elolvastam ezt a könyvet, de még mindig nagyon élvezem. Igazi ,,könyvmoly” vagyok, így reggel kilencig majdnem befejeztem a történetüket. Ekkor viszont Grace elkezdett ébredezni, és arra gondoltam, hogy nekem se ártana felkelni.  Lekapcsoltam a zseblámpát, lementem a földszintre, és elkészítettem a reggelit. Csak egy kis szelet kenyeret ettem, és egy pohár tejet ittam hozzá, mert nem voltam éhes. Anyát nem láttam sehol, elkezdtem keresni, de csak a tesóimmal találkoztam, akik álmosan, ásítozva jöttek le a lépcsőn reggelizni. Miután átkutattam a házat, eszembe jutott, hogy lehet, hogy anya a kertben kertészkedik. Kimentem, és rájöttem, hogy csak félig volt igazam. Anya ugyanis a kertben volt, de nem dolgozott, hanem egy pokrócon napozott. Mellésétáltam, és megkérdeztem.
-Jó reggelt anya! Már a tesóim is felébredtek, most reggeliznek. Mit fogunk ma csinálni?
-Ben átmegy a szomszédba a kis barátjához játszani, tudod. Grace találkozik Luke-kal, és együtt elmennek a lovardába. Te meg, gondolom, pakolni fogsz a táborba; de néhány házimunkát végezz el, amíg nem leszek itthon. Délután ugyanis leárazás lesz a második kedvenc ruhaüzletemben, körülnézek, hátha találok valamit.
-Oké, anya. Akkor elkezdem a táborba szükséges dolgokat, holmikat összepakolni. Az jó lesz, ha mondjuk az ágyamra teszem őket? Később pedig betesszük a cuccokat egy táskába vagy bőröndbe, amiben fogom őket vinni.
-Persze, jó ötlet.
Bementem a házba, a szobámba. Vettem egy nagy levegőt, és felkészültem.
-Kezdjük. Először is mik azok, amik feltétlenül szükségesek?

5. fejezet





Kellemetlen találkozás

Csak úsztam, úsztam, és úsztam. Nagyon élvezem, csak erre gondoltam, semmi másra. . . Arra meg főként nem, hogy végig figyelnek. . . Gyakoroltam a gyorsúszást, mellúszást, hátonúszást, és a pillangót is. Éreztem, ahogy a testem egyre nagyobb sebességgel siklik a vízben, egyre gyorsabban és gyorsabban haladtam, majd gondoltam egyet, és párszor bukfenceztem a mély vízben. Utána lemerültem az aljára, majd vissza, és ezt néhányszor megismételtem. Mérges voltam magamra, mert nem hoztam a búvárszemüvegemet, mert azzal körülnézhettem volna a tó alján is. Még nagyjából fél óráig úsztam, majd lassan kisétáltam a vízből a partra. Körülnéztem, és megnyugodtam, hogy alig vannak a közelben fürdőzők, napozók. Erre szükség van, hiszen nagyon szégyenlős vagyok (16 éves létemre is), és sehol sem szeretek fürdőruhában járkálni. Azokat a fürdőruhákat szeretem, amik egyrészesek, vastag anyagúak, és a testemen maradnak akkor is, ha fejest ugrom a vízbe.
                                  
  Épp elhaladtam a strandröpipálya mellett, hogy a biciklimmel hazaindulhassak, amikor éreztem, hogy tekintetek fúródnak a hátamba. Riadtan fordultam hátra, és mikor felfogtam, hogy kiket látok, legszívesebben elfutottam volna jó messzire. Öt alakot láttam, pontosabban öt osztálytársamat.  Patricia, vagyis Paty állt hozzám legközelebb. Magas volt, platinaszőke hajáról rikított, hogy festi, és még soha nem láttam smink nélkül. Az ,,alacsonyabb rendűekkel" mindig gúnyosan beszélt, ráadásul a suliban állandóan terrorizálta a hozzám hasonló strébereket.

Paty

-Ó, Haley! Hát te hogy kerülsz ide? Ja, igen. . . gondolom úsztál.
A mellette álló szólalt meg.
-Micsoda véletlen, hogy találkozunk. Totál azt hittük, hogy te és a családod valami trópusi országban pihenitek ki az év fáradalmait. De, úgy látszik, tévedtünk.

Bob

Ez Bob volt, az osztály legnagyobb szájú fiúja. A rosszindulatú beszólásairól és a tüsi hajáról volt híres az egész iskolában. Egyik kedvelt célpontja pont én voltam, ugyanis jól tudta, hogy milyen kevés dolgot engedhetünk meg magunknak anyagilag, és hogy milyen szűkösen élünk.

-Pedig biztos sok pihenésre van szüksége annak, aki egész suliidőben csak magol, házit ír, és a tanároknak nyalizik. Csodálom, hogy ezek mellett marad energiád itt lubickolni. Nem kéne inkább otthon előre bemagold a jövő évi anyagot? Vagy valami nyári iskolába járnod? Hm?

Oliver

                                           
Zavartan lesütöttem a szemeimet Oliver szavaira. Ő egy hihetetlenül ostoba fickó, aki épp' hogy nem bukott meg év végén. De a szünetekben és nyáron nagyon nagyképű, ráadásul jó haverja a kegyetlen Bob-nak, akit úgyszintén ki nem állhatok.  Szerettem volna valami dacos választ adni, majd hazamenni, de egy szót sem bírtam kinyögni. Látva a tétovázásomat, az eddig szótlanul álló fiú ,,megszánt" , és közelebb jött. Felismertem: Ed volt, a suli legnagyobb macsója, aki elég népszerű a lányok körében, mert szőke és mert jól szörfözik.

Ed

                                                
Negédesen szólt:
-Mi a baj, Haley? Mi csak egy picit szeretnénk beszélgetni veled, te pedig meg se mukkansz. Talán csak nem ijesztőek vagyunk? Nehogy elkezd pityeregni, azt csak kisgyerekek szokták. Ne félj, nem harapunk.
Legszívesebben elbőgtem volna magam. Nem is, legszívesebben felpofoztam volna Ed-et. Ekkor viszont mellé lépett a barátnője, Madison, aki szintén az osztályunkba jár. Ez a csaj francia származású, úgy csinál, mintha mindenkit kedvelne. Egyszer véletlenül meghallottam, hogy Ed-nek panaszkodik, hogy milyen fárasztó ez a tettetés. Azóta ki nem állhatom, bár ezt szemmel láthatóan nem vette észre.

Madison

                                                   
 Azon az idegesítő hangján csiripelni kezdett.
-Ejnye, Ed. Miért vagy vele ilyen durva? Nem látod, hogy mennyire meg van szeppenve?
Majd hozzám fordult.
-Mondd, Haley, nem állnál be röpizni egy kicsit? Látom, hogy készülődsz hazafelé, de legalább játék közben megszáradnál. Különben is, a fiúk hárman vannak, mi Paty-val meg csak ketten. Ez így nem lenne fair.
-Hát, nem is tudom. . . Én rémesen ügyetlen vagyok a labdajátékokban. Csak láb alatt lennék, és zavarnálak titeket.
Sajnos ennyivel nem úsztam meg a dolgot. Nem akartak ilyen hamar elengedni, hiszen még nem szivattak meg. Madison folytatta.
-Légyszi, csak egy játékról lenne szó. És amúgy nem is zavarsz. Csak gyakorolnod kell, és ügyesebb leszel. Ez pont jó alkalom a gyakorlásra, nem? Gyere és kezdjük!
Pfff. . .-gondoltam magamban. Miért nem tudok határozottan nemet mondani nekik? Most már kifogytam az érvekből, és sarokba voltam szorítva. Bele kellett egyezzek a ,,szívélyes meghívásukba". Biztos, hogy csődöt fogok mondani, mert ha esetleg eltalálom a röpilabdát, akkor is a lehető legrosszabb helyre ütöm. A tesi órákon is mindig ez ment: általában az a csapat veszített, amelyiknek én is a tagja voltam. A játékszabályokat sem tudom. Ha ez nem lenne elég, Madison és Paty a két legjobb röpiző a lányok között, mert ők a legmagasabbak, és a legerőszakosabbak. Már megbántam, hogy eljöttem úszni, és nem maradtam otthon a könyvemmel. De már nem volt visszaút. A meccs elkezdődött, és nagyon jól nyomták. Az ember azt hinné, hogy a fiúk sokkal nagyobbat ütnek, mint a lányok, de Madison-ék rendesen kitettek magukért. Hosszú ideig én csak ,,néző" voltam, ám egyszer Bob szervált, és pontosan felém célzott. Mikor láttam a labdát egyre közeledni, teljesen leblokkoltam, de az utolsó pillanatban valahogy odébb ütöttem, de csak a saját térfelünkre, így a fiúké lett a pont.
-Semmi baj, jó lesz, csak kicsit magasabbra és erősebben!
Madison álságosan biztatott, de tudtam hogy az én ütésem soha az életben nem lesz jó. A meccs végéig még ötször értem labdához: Háromszor a hálóba, egyszer közvetlenül a földre, és egyszer Paty arcába ütöttem (persze véletlenül, de azért nem bántam). A lányok, vagyis mi, már csak egy pontra voltunk a vereségtől, és a fiúknál Ed következett a szerválásban. Láttam rajta, hogy miben töri a fejét (a suliban, ha az ellenfél pontot akart szerezni, felém ütötte a labdát, mert én ugyebár úgysem tudom visszaütni, elhibázom, és az övék lesz a pont.). Ahogy gondoltam, pont felém ütötte a labdát, de úgy, hogy nehezen tudjam visszaütni. Összeszedtem minden akaraterőmet, és gyorsan lehajoltam, hogy visszaüssem a labdát. Ám arról elfelejtkeztem, hogy milyen ügyetlen vagyok, és egy hatalmasat hasaltam a homokba. Ha ez nem lett volna elég, a labda is pont a fejemre esett (mintegy az események megkoronázásaként). Hallottam hogy Bob és Oliver majd' megpukkad a röhögéstől, majd mikor iszonyú piszkosan feltápászkodtam, a többiek se tudták visszatartani a nevetést. Madison megpróbált uralkodni magán.
-Nos, Haley, szerintem sokat fejlődtél. Kösz a játékot.
Síri csendben, megalázottan ballagtam a biciklimhez, összeszedtem a cuccaimat, és gyorsan hazatekertem. A könnyeimmel küszködve rohantam fel a szobába (szerencsére még senki nem érkezett haza), elterültem az ágyamon, és két perc alatt álomba sírtam magam.
                                                   

4. fejezet

Tipikus nyári nap

Nem sokkal azután, hogy anya elment, felébredtek a tesóim is. Ben szokás szerint csokit szeretett volna reggelizni, de végül beérte a zabpehellyel is. Amikor elmondtam nekik, hogy menni fogok a táborba, meglepően jól reagáltak. Ben vágott is egy grimaszt.
-Biztos csak olyan hülyeségeket fogtok csinálni, hogy gyöngyfűzés, lubickolás a tavacskában, uncsi horgászás, számháború, iszonyú hosszú túrák, éneklés a tábortűz mellett. Dögunalom! Fogadni mernék, hogy még TV se lesz ott. Akkor meg mire jó az egész?
-Nehogy azt hidd, hogy ez valami szuper tábor lesz, Haley. Azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy egyszerű kis gyerekmegőrző valahol az erdő közepén. Amúgy is sokkal szívesebben megyek el a koncertre Luke-kal, mintsem hogy egy ilyen méltóságon aluli táborban legyek. De azért sok sikert.- hallatszott Grace gúnyos hangja.  Ahogy hozzám beszélt, úgy éreztem, mintha a testem apránként süllyedne bele a talajba. Hogy bánhat így velem a saját húgom? Nekem sem ő a szívem csücske, de ezt az aprócska tényt soha nem éreztettem vele különösebben. Mindig egyenrangúként kezeltem őt, de lassan elérkezek ahhoz a ponthoz, hogy torkig vagyok a főnökösködésével. Olyan szívesen beszólnék neki egyszer! Ez eddig soha nem sikerült nekem, nem vitt rá a lélek. Most is másfelé tereltem a gondolataimat. Azzal biztattam magam, hogy már csak azért is élvezni fogom a tábort.   Reggeli után elpakoltam, elmosogattam, és megkértem Ben-t, hogy segítsen írni egy jelentkezési e-mailt a tábor szervezőinek. Az öcsémnek van egy számítógépe, amin játszani szokott, ezen rövid idő alatt elküldtük. Igazából apának is van egy munkahelyi laptopja, de ezt mindenhova magával hordja. Van még egy régi gépünk, amit anya és Grace közösen szokott használni. Én feleslegesnek tartom az állandó számítógépezést, sőt, csak havonta egyszer-kétszer ülök le elé. Amúgy, ha valamire kíváncsi vagyok, nem az interneten nézek utána, hanem megkeresem könyvekben. A legtöbb könyv a nappaliban van, mindenféle témában, össze-vissza. Most itt kezdtem a lakás felporszívózását. Már igazán rutinos vagyok benne, hiszen kb. 5 éve minden alkalommal én porszívózom fel a lakást: földszintet, emeletet, padlást. Anya azt mondta, hogy hamar jön, ezért nagyon siettem. Így röpke 3 óra alatt kész lett az egész ház. A mélyhűtött kaját mikróban megmelegítettem, majd szóltam a testvéreimnek. Rögtön jöttek, mert nagyon éhesek voltak. Grace-nek (szerinte) remek ötlete támadt.
-Tudjátok mit? Ma úgyse tudok mit csinálni, mert Luke elment a családjával kirándulni, ezért elmegyek a lovardába. Már nagyon rég voltam, kb. egy hete. Ha anya hazajönne, akkor mondjátok meg neki, oké? Na, én mentem.
Ezzel felviharzott a szobába, majd 10 perccel később a kényelmes lovaglószerkójában jött le, kezében hozta a kobakját. Én is szeretek lovagolni, de csak olyan freestyle (szabad) - stílusban. Nem szeretem a kötöttségeket, pl. szorítsd le a sarkad, félig emelkedj ki a nyeregből, fejedet emeld fel, és ilyenek. A lovaglásban a szabadságot élvezem. Grace egy western lovardába jár, ahol cowboykalapban lovagolnak, általában terepen. Ott ismerte meg az előző barátját is.

  Épp elpakoltam és elmosogattam az ebéd után, amikor megcsörrent a telefon. Odamentem és felkaptam a készüléket. A telefonáló rögtön megszólalt.
-Szia Haley, anya vagyok. Bocsesz, de még két vendég bejelentkezett, így kb. 5 körül fogok hazaérni. Addig legyetek jók. Szia!
Ezt pár másodperc alatt elhadarta, majd letette a telefont. Ha ilyen későn ér haza, akkor addig lesz egy kis szabadidőm végre. Megszoktam, hogy dolgozok vagy tanulok (még a nyári szünetben is), úgyhogy most nem tudtam mit kezdeni magammal. Szerettem volna lemenni a tóhoz úszni egy nagyot, de rájöttem, hogy Ben-t nem hagyhatom egyedül. Kár, mert imádom a vizet, azúszást, a búvárkodást. Nagy szerencsémre itt van a házunktól 100 méterre a Nagy-Tavak egyike, az Erie-tó. Ez nyáron akár 25 fokosra is felmelegszik így élvezetes benne az úszás. De most erről, úgy tűnik, hogy le kell mondjak. Nos, akkor olvasni fogok. Szeretném újra elolvasni a gyerekkori kedvencemet, Erich Kästner Két Lotti-ját.

 Nagy nehezen megtaláltam egy polcon, mikor Ben hangját hallottam magam mögött.
-Öö, Haley... Most hívott Tommy, hogy menjek át hozzá zombiölő-versenyt játszani. Elengedsz, ugye?
-Hát persze. De viselkedj jól, játék közben ne kiabálj túl hangosan, és 5-re légy itthon!
-Oké, csövi.
Vigyorogva rohant ki a házból, de én is örültem, mert így mégis lemehettem a tóhoz. A könyvvel a kezemben felmentem a szobába, majd a Két Lotti-t letettem az íróasztalomra. Végül is, a táborban is el fogom tudni majd olvasni. Átvettem a fürdőruhámat, majd egy laza nyári ruhát vettem rá. Bekentem a bőrömet naptejjel jó vastagon, mert nagyon fehér vagyok. Előszedtem a napszemüveget és egy nagy kalapot, majd az előszobában felhúztam a szandálom. Írtam egy cetlit a hűtőre, hogy hova mentem, és hogy ne aggódjanak. Magamhoz vettem egy törölközőt, és kimentem a garázsba a biciklimhez. A bejárati ajtót bezártam, és elindultam a tó felé. Menet közben nagyon nyikorgott a bicaj, mert iszonyúan régi, talán még anyáé volt, és ő is használtan kapta. Néhány perc alatt megérkeztem a házunkhoz legközelebbi partra, leparkoltam, és fürdőruhára vetkőztem. Kalapom, napszemcsim, törölközőm a bicaj mellé dobtam, és befutottam a habok közé. Minden gondomat elfelejtettem, mikor éreztem, hogy a hullámok összecsapnak a fejem felett.

3. fejezet

Remek hírek

Alig tudtam elaludni, rémálmok gyötörtek. Nem szoktam alvás közben mozgolódni, de most arra ébredtem, hogy leestem az ágyról. Ránéztem az órára, reggel fél 6 volt. Pont jókor ébredtem, mert apa 6 körül szokott indulni dolgozni, hogy 7-re beérjen. Álmosan kiballagtam a szobából, le a lépcsőn, de mielőtt a konyhába értem volna, hangokat hallottam onnan kiszűrődni. Megálltam, és hallgatóztam. A hangokból ítélve apa és anya lehetett bent. Most épp anya beszélt.
-...még túl fiatal, Nick. Elég gond az neki, hogy itthon hagyom a testvéreivel, hogy vigyázzon rájuk. Látszik rajta, hogy milyen kimerült. Nem hiányzik most neki ez a fárasztó tábor. Mik is a programok? Túrázás, úszás, íjászat, lovaglás, tornázás. Csupa olyan dolog, amihez rengeteg energia kell.
-Nézd, Meygan, drágám, én máshogy látom. Csupa olyan dolog, amit Haley nagyon élvezne. Nem kifáradna tőlük, hanem feltöltődne.
-Túl elnéző vagy vele szemben, pedig ez komoly dolog. Ne felejtsd el, ő még csak 16 éves. A tábori prospektus azt írja, hogy a vonaton egyedül kell utazzon. Nos, Cleveland-től nagyon messze van Forth Worth. És ami a legfontosabb: még soha nem utazott egyedül.
-Épp itt lenne az ideje, nem gondolod? Nem kisgyerek már. A táborban talán picit több önbizalomra és önállóságra tehetne szert. Ha te nem is, de én elengedem.
-Arra nem gondolsz, hogy akkor ki fog vigyázni Gracie-re és Ben-re? Muszáj, hogy valaki legyen velük.
-Nem, nem muszáj. Grace igazán talpraesett lány, ő a főnök a gyerekeink között. Általában Haley-nek is ő mondja meg, hogy mit tegyen. Biztos nem lenne gond neki, ha 3 hétig ő lenne a rangidős. Mostanában amúgy is rengeteg dolga van mindkettőnknek, a két gyerek is bőven elég. Ez a jó döntés, hidd el.
-Rendben van, Nick, meggyőztél. De most siess, nehogy elkéss!
Sikítani tudtam volna örömömben. Apu igazán profi diplomata, hogy még az én kőszívű anyámat is sikerült meggyőznie. Visszaszaladtam a szobába, hogy ne tudják meg, hogy hallgatóztam. Úgy tettem, mintha aludnék, pedig minduntalan a tábor járt az eszemben. Vajon tényleg önállóbb leszek? Vag határozottabb? A legvalószínűbb, hogy maradok az a ,,szürke kisegér" , az unalmas kis stréber, aki voltam (vagyok).  Nyáron 9 óra körül szoktam kelni, de most nem bírtam addig várni, háromnegyed 8-kor lementem reggelizni. A nappaliban találtam anyát, és megkérdeztem, hogy beszéltek-e a táborról (mintha nem tudtam volna). Láttam, hogy megfontolja a választ.
-Öö. Nos, rendben van, elengedlek. De nagyon ajánlom, hogy élvezd, mert hihetetlenül drága. Egyszerűen pénzpocsékolás. Örülj, hogy ilyen jószívű vagyok.
-Nagyon-nagyon köszönöm, anya. Megkérem Ben-t, hogy segítsen e-mailt küldeni, hogy jelentkezhessek. A határidő 3 nap múlva lejár.
-Oké. Figyelj csak, ma hamar, kb. 1 körül jövök haza. Addig porszívózd fel a lakást. És mondd meg a tesóidnak, hogy mész a táborba.
Furcsa, nem? Kíváncsiak vagytok, hogy vajon Grace és Ben miért nem jön a táborba? Egyszerű: Ben 10 éves, a tábor alsó korhatára 12 év. A nagyobb gondot Grace jelentette, aki 14 éves. Pont kapóra jött, hogy mostanában (9 napja) volt a szülinapja. Egy kis furfanggal az összespórolt pénzemből (amit évek óta gyűjtök) vettem neki ajándékba 2 jegyet Luke kedvenc bandájának a koncertjére. A furfang az benne, hogy a koncert augusztus 4-én lesz, vagyis a tábor ideje alatt. Így Grace vagy a barátjával lóg, vagy a táborba megy. Természetesen Luke-ot választotta, így nem fog nyaggatni a táborban. Hi-hi!

2. fejezet

A családom

-Mégis mit képzelsz magadról, Haley Roberts?-hallatszott anya kiabálása az ebédlőből-, én egész nap csak dolgozok, hogy legyen egy kis pénzünk, és tudjuk eltartani magunkat, de te még arra sem vagy képes, hogy az ebédetek maradékát eltakarítsd?! Különben is, megmondtam, hogy rántottát főzzél a testvéreidnek, nem? Akkor meg mit keres az asztalon a zabpelyhes doboz?

Mikor odaértem anya mellé, én is megláttam valami kajálás maradékát. Pedig ebédre rántottát főztem, és becsszóra elmosogattam az edényeket utána. Akkor pedig csak egy magyarázat lehetett.

-Szerintem Ben volt az, anya. Tudod, hogy milyen édesszájú.

Eltettem a zabpelyhes dobozt és a tejet, majd anyával elindultunk, hogy megkeressük Ben-t. A mi házunk tulajdonképpen nem olyan, amiben kényelmes zugok vannak (hasznosak, ha egyedül szeretnék lenni), hanem olyan, ahol bárki bárhova benyithat, minden nyilvános. Az átlaghoz, és ahhoz képest, hogy 5-en lakunk benne, kicsi a lakásunk. Szóval elég hamar megtaláltuk az öcsémet. A padláson csak egy raktár, a Ben szobája, és a régi játszószoba van (ezt átalakítottuk Ben számítógépezős szobájának). A 10 éves öcsém hihetetlenül ,,kocka" , vagyis számítógép-TV-PSP-stb.-mániás. Most is (természetesen) a nagy, barna szemeit a képernyőre meresztette, vad grimaszokat vágott, szavakat motyogott, és nagy erővel nyomkodta a joystick-ja gombjait.

-Jee! Kipurcantalak titeket mind! Ezt kapd ki! És ezt! És ezt!...

Már megint a hülye UFO-s játékával játszik, és persze nem vette észre, ahogy beléptünk. Anya törte meg a csendet.

-Khm, Ben. Mondd, ettél ma zabpelyhet?

-Egy pillanat, ezt a pályát befejezem... Jaj,ne, meghaltam. A francba! Ööö, amúgy igen, ettem egy kicsit, mert az ebéd nagyon gyenge volt Haley nem valami jól főz.

-Lehet, mindenesetre máskor legalább a zabpehely dobozát pakold el az asztalról. Tudjátok jól, hogy ki nem állhatom a rendetlenséget. Majd elfelejtettem.. Ben, nem tudod véletlenül, hogy hol van Gracie?

-Hát... Valamikor nemrég berontott ide, és arról hablatyolt, hogy elmegy egy filmet megnézni a fiújával. És hogy adjam át ezt az infót Haley-nek. Na oké, átadtam. De most hagyjatok, légyszi. Ma még szeretnék egy szinttel feljebb jutni.

Kimentünk, és egy kicsit elgondolkodtam. Hogy lehet az, hogy Grace minden bejelentés nélkül elmegy a barátjával? Én pedig itthon játszom Hamupipőkét, és csinálok minden házimunkát. Fáradtan túrtam bele szőke hajamba, mikor ajtócsapódást hallottam lentről. Zömök alkatú, hosszú barna hajú lány állt az ajtó előtt menő cuccokban, partysminkben. Ő a húgom, Grace. Az arcáról sugárzott a boldogság.

-Képzeld, anya! Megcsókolt! Luke megcsókolt!

-Ó, kicsim! Gratulálok. Nagyon szimpatikus nekem ez a Luke, még ha idősebb is.

Totál kiakadtam. Tudniillik Luke Manton az osztálytársam. Egészen addig nem vett rólam tudomást, amíg meg nem tetszett neki a húgom. Akkor pedig rajtam keresztül írta a leveleit, persze leragasztva. Undok egy fiú, de Grace odáig van érte. Ő már a második barátja, és a 14 éves húgom folyton cikiz amiatt, hogy soha nem volt fiúm. Ezzel az agyamra megy, de, mi tagadás, tényleg egy fiú sem tetszett életemben. Még Ben-nek is van egy 11 éves szerelme, Zoey. Persze ez nem komoly románc, attól még a tesóim állandóan ezzel piszkálnak. Gyorsan gratuláltam Grace.nek, majd elkezdtem készíteni a vacsit. Nem nagy dolog, csak kenyér, vaj, szalámi, szalonna, zöldségek, és evőeszközök kellettek. A gondolataim eközben mind visszatértek a táborhoz. Már alig vártam, hogy apa hazajöjjön, és megbeszéljük a tábor-ügyet. Tíz perc múlva az asztal előtt ültünk, és zabáltunk. Anya csak keveset, mert vigyáznia kell az alakjára, Ben válogatva, Grace pedig csak tömte magába a kaját. Az általam készített kakaókat megittuk, és megegyeztünk a zuhanyzás sorrendjében: Gracie, Ben, majd én. Egy fél óra alatt elpakoltam a vacsit, és elkezdtem készülődni a lefekvéshez. Gyorsan letusoltam, felkaptam a pizsimet, megmostam a fogamat, majd elköszöntem anyától. Felszaladtam az első emeletre, és belopóztam a szobába. Halk horkolás hallatszott a sarokból. Más talán megijedt volna, de én már hozzászoktam ehhez a hanghoz. Tudni kell, hogy közös szobám van Grace-szel, és már évek óta könyörgünk, hogy külön lakhassunk. Én nem szoktam zavarni őt, de neki muszáj ,,egy kis magánszféra" . Felkászálódtam az ágyamra, de azért éberen figyeltem. Éjfél után kicsivel kavicsropogást hallottam, majd halk ajtónyikorgást. Na végre, apa hazaért. Minden reggel 7-re megy dolgozni biciklivel a város túlsó végébe, és éjjel 10-11 körül szokott hazajönni. Nem tudom, hogy bírja ki ilyen kevés alvással, de soha nem hallom panaszkodni. Nagyon szép foglalkozása van: erdész. De sajnos rengeteg mindent kell intéznie, sokszor utaznia, rendeznie, észben tartania, így se fizetik túl jól. Ránk se marad ideje, mert ha itthon van, akkor nagyjából csak alszik (persze ez érthető). Hiányzik a közelsége, mert néha anyát olyan idegennek érzem, de apában abszolút megbízok. Óvatosan kisurrantam a szobából, és lelopóztam a lépcsőn. Ha megpillantom apát, mindig jobb kedvre derülök, most is hosszú ideig öleltem. Nagyon fáradt volt, majd' elaludt. Gondoltam, ,,most vagy soha" , és megkérdeztem.
-Apa, mit gondolsz a táborról? Nagyon szeretnék elmenni.
-Nos anyával még nem beszéltünk, de szerintem jó ötlet lenne téged elengedni. Majd megpróbálom rábeszélni, oké, kicsim?
-Szuper vagy, apa, imádlak!
És egy nagy puszit nyomtam az arcára. Felrohantam visszafeküdni, de még egy pillanatra visszanéztem, és láttam ahogyan kimerülten végigsimítja barnásszőke haját, majd leroskad a kanapéra. Hihetetlenül sajnáltam őt, de szavai újra reménységgel töltöttek el.

1. fejezet

Kérlek-kérlek

Kérlek-kérlek- kérlek- kérlek- kérlek- kérlek...-hajtogattam magamban, miközben egy újabb, hihetetlenül gyűrött ruhát tettem a vasalódeszkára. Ha megengedik (bár nem valószínű), akkor lemondok a szülinapi, névnapi, sőt, még a karácsonyi ajándékomról is. Segítek minden házimunkában, dolgozok, mindent megteszek,... CSAK ENGEDJENEK EL A TÁBORBA A TESÓIM NÉLKÜL! Mostanában minden gondolatom e körül forog. Vasalás közben a képzeletem elkalandozott, lelki szemeim előtt megjelent a Rainbow Youth Camp (Szivárvány Ifjúsági Tábor) kapuja, a szép faházikókkal. Már kívülről fújtam a prospektus szövegét:

Rainbow Youth Camp – Ifjúsági tábor 12-18 éveseknek. A Dallastól néhány kilométerre fekvő Forth Worth város közelében, gyönyörű környezetben kapcsolódhatnak ki 3 hétig a táborozók. A nagy területű táborban új, jól felszerelt faházak, egy kis tó, és rengeteg szórakozási lehetőség várja a vakációzókat. Ezek mellett mindenféle programot is szervezünk, pl. íjászat, lovaglás, úszás, búvárkodás, túrázás, reggeli torna, versenyek, közös játékok, kézműveskedés, és még sok más. A faházak 2-4 személyesek, a szobatársakat véletlenszerűen választjuk. A kaja különösen jó, de otthonról is lehet hozni. Időpont: aug. 1.- aug. 21. A tábor ára tartalmazza az oda-vissza vonatút költségét, viszont egyedül kell utazzanak. Mindenkit várunk Forth Worth-ban!

Hát nem csodálatos? Végre egy tábor, ami hosszú, és nem egy kis gyerekmegőrző-típusú. Talán ott részem lehetne egy kis aktív pihenésben. Mert ami itthon van,... hát, arról jobb nem is beszélni. Csak aktívkodok, de pihenni, na azt nem pihenek. Az egész napom be van osztva, anya tegnap este kiosztotta a feladataimat mára: reggel mosogatás, délelőtt fűnyírás, ebédre csináljak magamnak és a tesóimnak rántottát, délután vasalás (egészen addig, amíg 6 körül haza nem jön.) Anya a városközpontban dolgozik műkörmösként, így minden nap máskor jön haza, attól függően, hogy mikorra jelentkeznek be a vendégei, és mikorra fejezi be a körmüket. Nagyon precízen, pontosan dolgozik, ezért sokan járnak hozzá. Elég sok pénzt keres, így elvileg lenne pénzünk a táborra. Nagyon sokba kerül, de ha arra gondolnak, hogy 3 hétig nem kell ételt-italt, se semmit vegyenek nekem, akkor megéri. Úgy gondolom, hogy megérdemlem ezt a táborozást. Egész évben tanultam, mint az őrült, és ha egy kis szabadidőm volt, akkor anyának kellett segítsek itthon, a házimunkában. Vagy ha valahogy ezt megúsztam, akkor se pihenhettem, olvashattam (imádok olvasni), mert a tesóim nyaggattak. Úgy szeretném, ha rendes családom lenne, olyan, aki gondolkodás nélkül elenged vásárolni, vagy találkozni a haverokkal. Anya olyan szigorú, hogy kb. semmit sem enged meg, nem mehetek el sehova egyedül, nem vehetek fel olyan ruhákat, amilyeneket szeretnék. Igen, nevetségesen hangzik, de 16 éves létemre is az anyukám mondja meg, hogy mit vegyek fel éppen. És ha már az éppen-nél tartunk, akkor éppen most ért haza az édesanyám.
-Sziasztok, mazsolák! Jönnétek segíteni bevinni a cuccokat, amiket vásároltam?
Na, igen. Ha jó kedve van, akkor mindig ilyen mézesmázosan beszél. Gyorsan kihúztam a vasalót, és rohantam az előszobába. Egy gyors puszi, és már nyomta is a kezembe a nehéz szatyrokat. A vásárolt dolgokat elraktam a helyükre.
-Azt mondtad, 6-ra jössz. Gondolom, vásároltál.
-Igen, megvettem a holnapi ebédeteket. Ezt a mélyhűtött kaját csak be kell tenned a mikróba, és kész.
-Anya, ... ööö ... A táborral kapcsolatban...
-Majd meglátjuk – jött az ingerült válasz -, még nem beszéltük meg az apáddal. Amúgy vannak fontosabb dolgaink is. Majd ha apa hazajön, talán beszélünk róla.
Fontosabb dolgok?! Ez a tábor 2 hét múlva kezdődik, és már csak 4 napig lehet rá jelentkezni. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem akarnak elengedni.

A történet

Az élet tele van kisebb-nagyobb döntésekkel. Ha válaszút elé érkezel, ne félj belevágni az ismeretlenbe, és felfedezni a világot.
A várva-várt nyári táborban Haley találkozik a saját képmásával, akivel lassan felfedik hasonlóságuk titkát, és tervet forralnak. Haley nehéz választás elé kerül, majd olyan döntést hoz, ami megváltoztatja az életét. Az új környezetbe nehéz lesz beilleszkednie, boldogság, barátság, szerelem, kaland, szomorúság, csalódás, tévedések várják...
Ez a történet a Két Lotti modern változata, két hétköznapi lány nem hétköznapi életéről szól.

Üdv mindenkinek!

Üdvözlök mindenkit!

Én Gloria vagyok, és ez az első blogom. Egy modern két Lotti-történet, két lány nem mindennapi életéről szól. Remélem, tetszeni fog.