10. fejezet

A vonatút

Csak érjünk oda időben, nehogy lekéssük a vonatot - szorongtam, annak ellenére, hogy hajnali fél hatkor teljesen időben voltunk. Álmosan pillantgattam ki a kocsi ablakán az alvó nagyvárosra. Cleveland . . . hiányozni fog három hétig. Apa óvatosan, de gyorsan vezetett. Ő hozott el, kivételesen kocsival (a bőrönd miatt, amit elég érdekes lett volna biciklin szállítani). Anya lusta volt felkelni, mert neki ma nem kell bemennie a munkahelyére, de apának persze dolgozni kell, és akkor már ,,nem olyan nagy kitérő, ha leteszi Haley-t a vasútállomáson" (ezt természetesen anya mondta). Útközben elhaladtunk az általános iskolám, majd a mostani gimnáziumom előtt is, ezek furcsamód elszomorítottak. Rossz emlékek idéződtek fel bennem.
. . .
Hm? Mi-mi van? Hol . . . ja, igen, a vasútállomáson vagyunk.
-Megérkeztünk, Haley. Igen, aludtál, de csak pár percet. Még van egy kis idő, amíg ideér a vonat, de nem ártana a jegyet megvenni, és megbeszélni a vágány és a fülke számát.
Halálos fáradtság vett rajtam erőt, de végül nyöszörögve kikászálódtam a kocsiból. A vasútállomás parkolójában voltunk. Apa udvariasan megfogta és vitte a bőröndömet, én meg ballagtam utána. Hamar elrendezte a jegyvételt, és öt perccel a vonat érkezése előtt kiértünk a vágányhoz. Képzelhetitek: a szívem a torkomban dobogott. A várakozás közben halkan beszélgettünk apával mindenféléről. Nagy robajjal befutott a vonat, és apától érzékeny búcsút véve, az utasításai szerint kerestem a Szivárvány Ifjúsági Tábor által lefoglalt fülkét. Azt hiszem, úgy működik ez a táborba menetel, hogy az ország különböző területeiről érkező táborozóknak egy-egy vasútvonalon le van foglalva néhány fülke, a létszámtól függően. A vonatokról Dallas-ban mindenki leszáll, és onnan egy bérelt busz szállít minket a tábor helyszínére.    Tétován lépkedtem a keskeny folyosón, és a fülkék ajtaján a tábor nevének kiírását kerestem. Szerencsére ez még nekem sem volt nehéz feladat. A fülke, amibe beléptem, még üresen állt. Az ülésén egy névsort vettem észre, mindössze három név állt rajta: Staffa Reinighaus, Haley Roberts, Daniel Morgan. Ez, gondolom, azt jelenti, hogy az országnak ezen részéből összesen hárman jelentkeztek.  Éppen a bőröndömet tettem fel az ülések feletti csomagtartóra, amikor a vonat hirtelen megindult. Pfff . . . nagyot estem, még jó, hogy senki se látta. Jellemző. Már meg sem lepődtem. Hogy ne unatkozzak, elővettem a magammal hozott kötelező olvasmányt, de az idő nagy részében inkább az ablakon keresztül nézegettem a tájakat. Egy kicsit ideges voltam, teljesen új volt, hogy senki sincs ott velem, bár őszintén szólva nem is hiányzott most a társaság. A vonat szerencsére nem állt meg minden megállónál, de ahol viszont igen, ott sajnos sokáig elidőzött. Egy hang riasztott fel merengésemből.
-Jaj, de jó, már van itt valaki! Helló, ugye ez a Szivárvány Ifjúsági Tábor izéje . . . ööö, tudod, a . . . kocsija. Én oda megyek, azért van nálam ennyi cucc.
Nagyjából velem egyidős, magas, vékony, barna hajú lány rontott be a fülkébe, és a csomagjait rögtön elkezdte felpakolni a tárolókra.

-Hmm, igen, ez az. Üdv, amúgy az én nevem Haley. Haley Roberts. Cleveland-ben lakom, és 16 éves vagyok.
Lehuppant mellém az ülésre, de továbbra is izgett-mozgott.
-Hellóka, én meg Staffa . . .
-. . . Reininghaus. Ki van írva a te neved is arra a névsorra.
-Ja, úgy már más. Akkor ezek szerint még egy bizonyos Daniel is jön. Szóval . . . én svájci vagyok, de öt éves korom óta Atlantában élek a családommal. Az anyanyelvem német, de az angolt is régóta beszélem, bocs, ha néha akadozok. Én két hónap múlva töltöm be a 16-ot.  Azon gondolkozom . . . kérsz egy lampiont? Nálunk odahaza, úgy értem, Svájcban, augusztus elseje ünnepnap. Esténként az emberek mindig tesznek egy sétát a környékükön, lampionokkal világítanak, és közben beszélgetnek. Ez Amerikában furcsának tűnhet, de tudod, a megszokás . . .
Egy pillanatnyi szünet állt be a szóáradatában, és ezt kihasználva gyorsan feltettem neki egy kérdést.
-Mondd csak, te igazából miért jössz a táborba? Úgy értem, persze, a jó programok, meg ilyesmik miatt, de a helyszín elég messze van Atlantától.
-Hát, csak úgy spontán. Az utcán találtam egy szórólapot, és eldöntöttem, hogy ha a szüleim beleegyeznek, akkor eljövök. Leginkább talán a tornázás miatt, tudod, a szenvedélyem a tornázás, és a tábori prospektus azt írja, hogy tornázunk, versenyzünk, játszunk. Imádok mozogni, és túlbuzog bennem a versenyszellem. Hé, akkor a végén milyen lampiont is kérsz? Svájci zászlós mintájút, vagy egyszínűt, pöttyöset, csíkosat, esetleg virágmintájút? Nyugodtan mondd ki, semmiség!
-Háát, akkor talán egy svájci mintásat kérnék.

Elmagyarázta, hogy kell használni, utána pedig az egész gyűjteményét megmutatta. Éppen tele volt pakolva a fél fülke mindenféle lampionnal, amikor az egyik állomáson felszállt, és benyitott valaki. Pár évvel idősebb, laza kinézetű, magas fiú lépett be.

Staffa arca feltűnően gyorsan változott vörösre.

-Oh . . . Biztos te vagy Daniel. Én Staffa vagyok, ő pedig Haley. Oops, bocs a rendetlenségért, mindjárt összepakolunk.
Két perc múlva bővebben bemutatkoztunk Daniel-nek. Ő is elmondta, hogy egy kisvárosban lakik a közelben, 17 éves, és csak unalomból jelentkezett a táborba (szívesebben utazott volna Európába, de a szülei nem engedték el). Miután kifogytunk a szokásos beszédtémákból, érezhető feszültség állt be. Daniel az mp3-lejátszóján zenét hallgatott, Staffa ide-oda nézegetett, néha kiment a fülkéből, elővett valamit a csomagjából, visszatette, de egy pillanatra sem állt meg. Én pedig nem akartam hülye beszédtémákat felhozni, vagy a mondandómmal untatni őket, ezért inkább a tájat nézegettem, és bele-beleolvastam a kötelező olvasmány könyvbe. Szerencsére ez a kínos helyzet már nem tartott sokáig, ugyanis a kalauz nagyjából fél óra múlva szólt nekünk, hogy a következő megálló már Dallas lesz. Kapkodva összeszedtük a csomagjainkat, és nemsokára már le is szálltunk a vonatról. Hihetetlen érzés volt egy vadidegen városba érkezni, ráadásul teljesen egyedül. Annak ellenére is magányosan, hogy Staffa,akivel időközben nagyon jó barátok lettünk, és az életunt Daniel is jöttek. Staffa, világutazó létére, rögtön tudta, mi merre van, és merre kell indulnunk a vasútállomás bejárata felé, ahol ugyanis a tábor dolgozói várnak. Amikor megláttam őket, először az tűnt fel, hogy szivárványszínű egyenruhában és a tábor logójával díszített baseballsapkában vannak. Mikor közelebb értünk, felfigyeltem még a fogkrémreklámba beillő, tökéletes fogsorukra is, ami még engem is jókedvre derített. Ketten voltak, egy férfi és egy nő, nagyjából 25 évesek lehettek. Barátságosan üdvözöltek, és a bemutatkozásunk után elvezettek minket a gyülekezőhely felé. A vasútállomástól pár száz méterre, egy nagy buszparkolóba sétáltunk, ahol a tábor bérelt busza várta az utasokat. Körülötte eléggé sokan álltak, járkáltak, ültek a földön vagy a csomagjaikon. Az egyik kísérőnktől megtudtam, hogy már csak két vonat érkezését várjuk. Staffa-val megbeszéltük, hogy majd egymás mellett fogunk ülni. Tíz perc múlva az a két vonat is befutott, és a rengeteg táborozó benyomult a busz két ajtaján, hogy minél jobb helyet foglalhassanak. Staffa-val jobb oldalt, hátul ültünk, már csak itt maradt hely. Létszámellenőrzés után a busz elindult. Sajnos eddig nem adódott lehetőségem a többi táborozó megfigyelésére, megismerésére, mert a tábor egyik szervezője a busz mikrofonján keresztül fontos információkat közölt. Nagyjából tíz perc múlva lekanyarodtunk a főútról, és később egy tisztáson megálltunk. A busz ablakán keresztül kicsit odébb megláttam a tábor felvont zászlóját, ami lobogott a szélben. Végre megérkeztünk!