2. fejezet

A családom

-Mégis mit képzelsz magadról, Haley Roberts?-hallatszott anya kiabálása az ebédlőből-, én egész nap csak dolgozok, hogy legyen egy kis pénzünk, és tudjuk eltartani magunkat, de te még arra sem vagy képes, hogy az ebédetek maradékát eltakarítsd?! Különben is, megmondtam, hogy rántottát főzzél a testvéreidnek, nem? Akkor meg mit keres az asztalon a zabpelyhes doboz?

Mikor odaértem anya mellé, én is megláttam valami kajálás maradékát. Pedig ebédre rántottát főztem, és becsszóra elmosogattam az edényeket utána. Akkor pedig csak egy magyarázat lehetett.

-Szerintem Ben volt az, anya. Tudod, hogy milyen édesszájú.

Eltettem a zabpelyhes dobozt és a tejet, majd anyával elindultunk, hogy megkeressük Ben-t. A mi házunk tulajdonképpen nem olyan, amiben kényelmes zugok vannak (hasznosak, ha egyedül szeretnék lenni), hanem olyan, ahol bárki bárhova benyithat, minden nyilvános. Az átlaghoz, és ahhoz képest, hogy 5-en lakunk benne, kicsi a lakásunk. Szóval elég hamar megtaláltuk az öcsémet. A padláson csak egy raktár, a Ben szobája, és a régi játszószoba van (ezt átalakítottuk Ben számítógépezős szobájának). A 10 éves öcsém hihetetlenül ,,kocka" , vagyis számítógép-TV-PSP-stb.-mániás. Most is (természetesen) a nagy, barna szemeit a képernyőre meresztette, vad grimaszokat vágott, szavakat motyogott, és nagy erővel nyomkodta a joystick-ja gombjait.

-Jee! Kipurcantalak titeket mind! Ezt kapd ki! És ezt! És ezt!...

Már megint a hülye UFO-s játékával játszik, és persze nem vette észre, ahogy beléptünk. Anya törte meg a csendet.

-Khm, Ben. Mondd, ettél ma zabpelyhet?

-Egy pillanat, ezt a pályát befejezem... Jaj,ne, meghaltam. A francba! Ööö, amúgy igen, ettem egy kicsit, mert az ebéd nagyon gyenge volt Haley nem valami jól főz.

-Lehet, mindenesetre máskor legalább a zabpehely dobozát pakold el az asztalról. Tudjátok jól, hogy ki nem állhatom a rendetlenséget. Majd elfelejtettem.. Ben, nem tudod véletlenül, hogy hol van Gracie?

-Hát... Valamikor nemrég berontott ide, és arról hablatyolt, hogy elmegy egy filmet megnézni a fiújával. És hogy adjam át ezt az infót Haley-nek. Na oké, átadtam. De most hagyjatok, légyszi. Ma még szeretnék egy szinttel feljebb jutni.

Kimentünk, és egy kicsit elgondolkodtam. Hogy lehet az, hogy Grace minden bejelentés nélkül elmegy a barátjával? Én pedig itthon játszom Hamupipőkét, és csinálok minden házimunkát. Fáradtan túrtam bele szőke hajamba, mikor ajtócsapódást hallottam lentről. Zömök alkatú, hosszú barna hajú lány állt az ajtó előtt menő cuccokban, partysminkben. Ő a húgom, Grace. Az arcáról sugárzott a boldogság.

-Képzeld, anya! Megcsókolt! Luke megcsókolt!

-Ó, kicsim! Gratulálok. Nagyon szimpatikus nekem ez a Luke, még ha idősebb is.

Totál kiakadtam. Tudniillik Luke Manton az osztálytársam. Egészen addig nem vett rólam tudomást, amíg meg nem tetszett neki a húgom. Akkor pedig rajtam keresztül írta a leveleit, persze leragasztva. Undok egy fiú, de Grace odáig van érte. Ő már a második barátja, és a 14 éves húgom folyton cikiz amiatt, hogy soha nem volt fiúm. Ezzel az agyamra megy, de, mi tagadás, tényleg egy fiú sem tetszett életemben. Még Ben-nek is van egy 11 éves szerelme, Zoey. Persze ez nem komoly románc, attól még a tesóim állandóan ezzel piszkálnak. Gyorsan gratuláltam Grace.nek, majd elkezdtem készíteni a vacsit. Nem nagy dolog, csak kenyér, vaj, szalámi, szalonna, zöldségek, és evőeszközök kellettek. A gondolataim eközben mind visszatértek a táborhoz. Már alig vártam, hogy apa hazajöjjön, és megbeszéljük a tábor-ügyet. Tíz perc múlva az asztal előtt ültünk, és zabáltunk. Anya csak keveset, mert vigyáznia kell az alakjára, Ben válogatva, Grace pedig csak tömte magába a kaját. Az általam készített kakaókat megittuk, és megegyeztünk a zuhanyzás sorrendjében: Gracie, Ben, majd én. Egy fél óra alatt elpakoltam a vacsit, és elkezdtem készülődni a lefekvéshez. Gyorsan letusoltam, felkaptam a pizsimet, megmostam a fogamat, majd elköszöntem anyától. Felszaladtam az első emeletre, és belopóztam a szobába. Halk horkolás hallatszott a sarokból. Más talán megijedt volna, de én már hozzászoktam ehhez a hanghoz. Tudni kell, hogy közös szobám van Grace-szel, és már évek óta könyörgünk, hogy külön lakhassunk. Én nem szoktam zavarni őt, de neki muszáj ,,egy kis magánszféra" . Felkászálódtam az ágyamra, de azért éberen figyeltem. Éjfél után kicsivel kavicsropogást hallottam, majd halk ajtónyikorgást. Na végre, apa hazaért. Minden reggel 7-re megy dolgozni biciklivel a város túlsó végébe, és éjjel 10-11 körül szokott hazajönni. Nem tudom, hogy bírja ki ilyen kevés alvással, de soha nem hallom panaszkodni. Nagyon szép foglalkozása van: erdész. De sajnos rengeteg mindent kell intéznie, sokszor utaznia, rendeznie, észben tartania, így se fizetik túl jól. Ránk se marad ideje, mert ha itthon van, akkor nagyjából csak alszik (persze ez érthető). Hiányzik a közelsége, mert néha anyát olyan idegennek érzem, de apában abszolút megbízok. Óvatosan kisurrantam a szobából, és lelopóztam a lépcsőn. Ha megpillantom apát, mindig jobb kedvre derülök, most is hosszú ideig öleltem. Nagyon fáradt volt, majd' elaludt. Gondoltam, ,,most vagy soha" , és megkérdeztem.
-Apa, mit gondolsz a táborról? Nagyon szeretnék elmenni.
-Nos anyával még nem beszéltünk, de szerintem jó ötlet lenne téged elengedni. Majd megpróbálom rábeszélni, oké, kicsim?
-Szuper vagy, apa, imádlak!
És egy nagy puszit nyomtam az arcára. Felrohantam visszafeküdni, de még egy pillanatra visszanéztem, és láttam ahogyan kimerülten végigsimítja barnásszőke haját, majd leroskad a kanapéra. Hihetetlenül sajnáltam őt, de szavai újra reménységgel töltöttek el.