10. fejezet

A vonatút

Csak érjünk oda időben, nehogy lekéssük a vonatot - szorongtam, annak ellenére, hogy hajnali fél hatkor teljesen időben voltunk. Álmosan pillantgattam ki a kocsi ablakán az alvó nagyvárosra. Cleveland . . . hiányozni fog három hétig. Apa óvatosan, de gyorsan vezetett. Ő hozott el, kivételesen kocsival (a bőrönd miatt, amit elég érdekes lett volna biciklin szállítani). Anya lusta volt felkelni, mert neki ma nem kell bemennie a munkahelyére, de apának persze dolgozni kell, és akkor már ,,nem olyan nagy kitérő, ha leteszi Haley-t a vasútállomáson" (ezt természetesen anya mondta). Útközben elhaladtunk az általános iskolám, majd a mostani gimnáziumom előtt is, ezek furcsamód elszomorítottak. Rossz emlékek idéződtek fel bennem.
. . .
Hm? Mi-mi van? Hol . . . ja, igen, a vasútállomáson vagyunk.
-Megérkeztünk, Haley. Igen, aludtál, de csak pár percet. Még van egy kis idő, amíg ideér a vonat, de nem ártana a jegyet megvenni, és megbeszélni a vágány és a fülke számát.
Halálos fáradtság vett rajtam erőt, de végül nyöszörögve kikászálódtam a kocsiból. A vasútállomás parkolójában voltunk. Apa udvariasan megfogta és vitte a bőröndömet, én meg ballagtam utána. Hamar elrendezte a jegyvételt, és öt perccel a vonat érkezése előtt kiértünk a vágányhoz. Képzelhetitek: a szívem a torkomban dobogott. A várakozás közben halkan beszélgettünk apával mindenféléről. Nagy robajjal befutott a vonat, és apától érzékeny búcsút véve, az utasításai szerint kerestem a Szivárvány Ifjúsági Tábor által lefoglalt fülkét. Azt hiszem, úgy működik ez a táborba menetel, hogy az ország különböző területeiről érkező táborozóknak egy-egy vasútvonalon le van foglalva néhány fülke, a létszámtól függően. A vonatokról Dallas-ban mindenki leszáll, és onnan egy bérelt busz szállít minket a tábor helyszínére.    Tétován lépkedtem a keskeny folyosón, és a fülkék ajtaján a tábor nevének kiírását kerestem. Szerencsére ez még nekem sem volt nehéz feladat. A fülke, amibe beléptem, még üresen állt. Az ülésén egy névsort vettem észre, mindössze három név állt rajta: Staffa Reinighaus, Haley Roberts, Daniel Morgan. Ez, gondolom, azt jelenti, hogy az országnak ezen részéből összesen hárman jelentkeztek.  Éppen a bőröndömet tettem fel az ülések feletti csomagtartóra, amikor a vonat hirtelen megindult. Pfff . . . nagyot estem, még jó, hogy senki se látta. Jellemző. Már meg sem lepődtem. Hogy ne unatkozzak, elővettem a magammal hozott kötelező olvasmányt, de az idő nagy részében inkább az ablakon keresztül nézegettem a tájakat. Egy kicsit ideges voltam, teljesen új volt, hogy senki sincs ott velem, bár őszintén szólva nem is hiányzott most a társaság. A vonat szerencsére nem állt meg minden megállónál, de ahol viszont igen, ott sajnos sokáig elidőzött. Egy hang riasztott fel merengésemből.
-Jaj, de jó, már van itt valaki! Helló, ugye ez a Szivárvány Ifjúsági Tábor izéje . . . ööö, tudod, a . . . kocsija. Én oda megyek, azért van nálam ennyi cucc.
Nagyjából velem egyidős, magas, vékony, barna hajú lány rontott be a fülkébe, és a csomagjait rögtön elkezdte felpakolni a tárolókra.

-Hmm, igen, ez az. Üdv, amúgy az én nevem Haley. Haley Roberts. Cleveland-ben lakom, és 16 éves vagyok.
Lehuppant mellém az ülésre, de továbbra is izgett-mozgott.
-Hellóka, én meg Staffa . . .
-. . . Reininghaus. Ki van írva a te neved is arra a névsorra.
-Ja, úgy már más. Akkor ezek szerint még egy bizonyos Daniel is jön. Szóval . . . én svájci vagyok, de öt éves korom óta Atlantában élek a családommal. Az anyanyelvem német, de az angolt is régóta beszélem, bocs, ha néha akadozok. Én két hónap múlva töltöm be a 16-ot.  Azon gondolkozom . . . kérsz egy lampiont? Nálunk odahaza, úgy értem, Svájcban, augusztus elseje ünnepnap. Esténként az emberek mindig tesznek egy sétát a környékükön, lampionokkal világítanak, és közben beszélgetnek. Ez Amerikában furcsának tűnhet, de tudod, a megszokás . . .
Egy pillanatnyi szünet állt be a szóáradatában, és ezt kihasználva gyorsan feltettem neki egy kérdést.
-Mondd csak, te igazából miért jössz a táborba? Úgy értem, persze, a jó programok, meg ilyesmik miatt, de a helyszín elég messze van Atlantától.
-Hát, csak úgy spontán. Az utcán találtam egy szórólapot, és eldöntöttem, hogy ha a szüleim beleegyeznek, akkor eljövök. Leginkább talán a tornázás miatt, tudod, a szenvedélyem a tornázás, és a tábori prospektus azt írja, hogy tornázunk, versenyzünk, játszunk. Imádok mozogni, és túlbuzog bennem a versenyszellem. Hé, akkor a végén milyen lampiont is kérsz? Svájci zászlós mintájút, vagy egyszínűt, pöttyöset, csíkosat, esetleg virágmintájút? Nyugodtan mondd ki, semmiség!
-Háát, akkor talán egy svájci mintásat kérnék.

Elmagyarázta, hogy kell használni, utána pedig az egész gyűjteményét megmutatta. Éppen tele volt pakolva a fél fülke mindenféle lampionnal, amikor az egyik állomáson felszállt, és benyitott valaki. Pár évvel idősebb, laza kinézetű, magas fiú lépett be.

Staffa arca feltűnően gyorsan változott vörösre.

-Oh . . . Biztos te vagy Daniel. Én Staffa vagyok, ő pedig Haley. Oops, bocs a rendetlenségért, mindjárt összepakolunk.
Két perc múlva bővebben bemutatkoztunk Daniel-nek. Ő is elmondta, hogy egy kisvárosban lakik a közelben, 17 éves, és csak unalomból jelentkezett a táborba (szívesebben utazott volna Európába, de a szülei nem engedték el). Miután kifogytunk a szokásos beszédtémákból, érezhető feszültség állt be. Daniel az mp3-lejátszóján zenét hallgatott, Staffa ide-oda nézegetett, néha kiment a fülkéből, elővett valamit a csomagjából, visszatette, de egy pillanatra sem állt meg. Én pedig nem akartam hülye beszédtémákat felhozni, vagy a mondandómmal untatni őket, ezért inkább a tájat nézegettem, és bele-beleolvastam a kötelező olvasmány könyvbe. Szerencsére ez a kínos helyzet már nem tartott sokáig, ugyanis a kalauz nagyjából fél óra múlva szólt nekünk, hogy a következő megálló már Dallas lesz. Kapkodva összeszedtük a csomagjainkat, és nemsokára már le is szálltunk a vonatról. Hihetetlen érzés volt egy vadidegen városba érkezni, ráadásul teljesen egyedül. Annak ellenére is magányosan, hogy Staffa,akivel időközben nagyon jó barátok lettünk, és az életunt Daniel is jöttek. Staffa, világutazó létére, rögtön tudta, mi merre van, és merre kell indulnunk a vasútállomás bejárata felé, ahol ugyanis a tábor dolgozói várnak. Amikor megláttam őket, először az tűnt fel, hogy szivárványszínű egyenruhában és a tábor logójával díszített baseballsapkában vannak. Mikor közelebb értünk, felfigyeltem még a fogkrémreklámba beillő, tökéletes fogsorukra is, ami még engem is jókedvre derített. Ketten voltak, egy férfi és egy nő, nagyjából 25 évesek lehettek. Barátságosan üdvözöltek, és a bemutatkozásunk után elvezettek minket a gyülekezőhely felé. A vasútállomástól pár száz méterre, egy nagy buszparkolóba sétáltunk, ahol a tábor bérelt busza várta az utasokat. Körülötte eléggé sokan álltak, járkáltak, ültek a földön vagy a csomagjaikon. Az egyik kísérőnktől megtudtam, hogy már csak két vonat érkezését várjuk. Staffa-val megbeszéltük, hogy majd egymás mellett fogunk ülni. Tíz perc múlva az a két vonat is befutott, és a rengeteg táborozó benyomult a busz két ajtaján, hogy minél jobb helyet foglalhassanak. Staffa-val jobb oldalt, hátul ültünk, már csak itt maradt hely. Létszámellenőrzés után a busz elindult. Sajnos eddig nem adódott lehetőségem a többi táborozó megfigyelésére, megismerésére, mert a tábor egyik szervezője a busz mikrofonján keresztül fontos információkat közölt. Nagyjából tíz perc múlva lekanyarodtunk a főútról, és később egy tisztáson megálltunk. A busz ablakán keresztül kicsit odébb megláttam a tábor felvont zászlóját, ami lobogott a szélben. Végre megérkeztünk!

9. fejezet

Akkor most mi van?

Bárcsak egy másik családba születtem volna, valahova messze az alábbi személyektől: Meygan Gold, Grace Roberts, Ben Roberts ! Meygan, vagyis anya egész héten dolgoztatott megállás nélkül. Grace és Ben pedig úgy bánnak velem, mint egy felmosóronggyal. Luke majdnem szakított Grace-szel az egy hete történt olajos ügy miatt, és azóta Grace minden tőle telhetőt megtesz, hogy megnehezítse az életemet. Pár napja elromlott Ben számítógépe, és most szerelőnél van. Hogy az öcsém levezesse a felesleges energiáit, anya beiratta őt egy rövid karate tanfolyamra. Grace pedig rávette, hogy rajtam gyakorolja az ütéseket, rúgásokat, önvédelmi technikákat. Ben beleegyezett, mert én sokkal könnyebb vagyok Grace-nél, és ez fontos az emeléseknél. Úgyhogy most teljesen kék-zöld foltos a testem, furcsa lesz így menni a táborba. Na igen, a tábor . . . Hihetetlenül várom a kezdetét, mert végre kiszabadulhatok ebből a kalitkából, és 3 hétig szabad lehetek. Már egyáltalán nem is érdekel, ha nem lesz jó vagy izgalmas, csak legalább nem itthon leszek. Öt nap múlva kezdődik a tábor, de nagyon úgy néz ki, hogy anya azt a 3 heti munkát is le akarja dolgoztatni velem mostanában. Az elmúlt héten különösen kegyetlen volt, ha véletlenül kicsit hangosabban beszéltem hozzá, rám ordított,  hogy vele aztán ne kiabáljak. Nagyon bőkezűen osztogatta a pofonokat is, ha valami nem tetszett neki, máris PUFF!, rajtam töltöttr ki a dühét. Apa is egész héten dolgozott reggeltől estig, így nem sokat lehetett itthon. Mindennek a tetejébe pedig mostanában rengeteg a munka a kertben, hiszen egy csomó gyümölcs érik. Leginkább a szilvaszedést utálom, de undorító még a szeder-, barack-, eper-, ribizli-, stb. szedése is. Már hozzászoktam, hogy a gyümölcsöket egyedül szedem, mert a testvéreim valamilyen ürüggyel mindig kihúzzák magukat a munka alól. De legalább ezek a magányosan eltöltött órák módot adnak az elmélkedésre. Átgondolom a saját helyzetemet, és összehasonlítom mások helyzetével. Mondani sem kell, az életszínvonalam, magabiztosságom kisebb; a kitartásom és az önfeláldozásom viszont nagyobb, mint az ismerőseimé. És ezt mindenféle hencegés nélkül mondhatom, hiszen nem mindenki tette volna meg, pl. (Tegnap, amikor elkezdett esni az eső, anya megkérte Grace-t, hogy hozza be a kertből a házba azokat a dolgokat, amelyeknek nem jó, ha megáznak. Ő addig nyafogott, amíg át nem adták nekem ezt a feladatot. Semmi baj, megtettem, de már szakadó esőben és erős szélben hordtam be a rozsdásodástól megóvni kívánt tárgyakat.) Lehet, hogy nem kellett volna, mert úgy érzem, hogy megfáztam: Nagyon fáj a fejem, nehezen lélegzem, rossz a közérzetem, meg ilyesmi bajaim vannak. Ha nem romlik az állapotom, nem mondom meg anyának, mert a végén még nem enged el a táborba. Így is csak az alkalmat lesi, hogy valami miatt mégse mehessek el. Nem akarom megadni neki azt a diadalt, hogy egy kis megfázás miatt itthon maradok, és ő kénye-kedve szerint irányíthat engem. Nem, nem, nem, nem, és nem! . . .    Ilyen gondolatok között aludtam el tegnap, július 27-én. Teljesen odavagyok (meg vissza) az izgalomtól, hiszen 4 nap alatt meg kell gyógyuljak. A betegséggel kapcsolatban: Úgy néz ki, hogy egyre gyengébb leszek, és a titkolózással pont ellentétes eredményt érek el. Rászántam magam, és reggeli után megmondtam anyának, hogy egy kicsit fáj a fejem. Azt válaszolta, hogy menjek el a patikába gyógyszert venni. Nem tetszett az ötlet, de nem igazán tehettem mást. A gyógyszertárból hazafele jövet épp egy kis parkon mentem keresztül, amikor (jaj, ne!) Luke jött velem szembe. Megpróbáltam kikerülni a látószögéből, de már sajnos meglátott. Sunyi vigyorral az arcán jött felém.
-Micsoda véletlen, Haley Roberts! . . . Azt hiszed, hogy csak úgy büntetlenül megúszod, hogy leöntöttél azzal az undorító olajjal? Ezt senki nem teheti meg velem! Hallod? Senki!
Vészesen közeledett felém. A félelemtől felgyorsult a szívverésem, és hátrálni kezdtem. Két másodperc múlva Luke utolért, és nagy lendülettel, a vállamnál fogva belelökött a mögöttem lévő szökőkút medencéjébe. Gyorsan elhúzta a csíkot, nehogy a járókelők közül valaki meglássa. Én pedig valahogy kikecmeregtem a vízből, és nagy bosszankodások között azt találtam ki, hogy inkább addig sétálgatok itt a parkban, amíg meg nem száradok, mintsem hogy anya meglásson tiszta vizesen. Tisztában voltam vele, hogy ez a megoldás nem lesz jó a náthámnak, de inkább még betegebb leszek, csak ne kelljen így hazamennem (elképzelni sem tudom, hogy ezért az ,,óvatlanságért" anya milyen büntetést találna ki . . . ). A szégyentől vörös fejjel járkáltam vagy fél óráig, majd (a gyógyszerrel a kezemben) hazamentem. Gyűlöltem Luke-ot, ezért is, Grace-ért is, mindenért!

******

. . . A következő napot ágyban töltöttem, és csak az azt követő napon kezdtem el gyógyulni, újra talpraállni. Elhatároztam, hogy most már mindent megteszek a lehető leggyorsabb felépülés érdekében, és akkor talán anya elenged a táborba, ami két nap múlva kezdődik. Persze ott lett volna még az a lehetőség is, hogy betegen otthon maradok (és igaz, hogy akkor egy ideig anya még nem dolgoztatna, de három hét alatt bőven meggyógyulnék.). Szóval természetesen inkább a másikat választottam.

******

. . . Július utolsó napján már remekül éreztem magam, hála a rengeteg gyógyszernek és talán az akaraterőmnek is. Anya viszont nem érezte olyan jól magát, gondolom, kénytelen volt elismerni, hogy végül elmehetek Forth Worth-ba. Délelőtt egy majdnem fél órán keresztül tartó érvelés győzte meg (talán egyszer még belőlem is olyan jó diplomata válik, mint apa). Aznap a testvéreim elutaztak a nagyszülőkhöz nyaralni egy hétre (ugyanis anya szülei a viszonylag közeli Chicago-ban laknak). Így a délutáni csomagellenőrzést nem zavarták, amikor is háromszor leellenőriztem a bőrönd tartalmát. Még néhány apróságot bepakoltam, és egy kis hátizsákba pedig enni-, és innivalót tettem az utazás idejére. Estig még olvasgattam, tanultam, rajzoltam, ilyesmi. Alig tudtam elaludni az izgatottságtól, hiszen még sosem utaztam egyedül vonaton, soha nem voltam egyedül táborban, soha nem voltam egy hétnél hosszabb ,,ottalvós" táborban, stb.

Augusztus első napjának reggelén olyan dolgot tettem, amit már legalább három hónapja nem: mosolyogva ébredtem!

8. fejezet

Furcsa megnyilvánulások

Ültünk az asztalnál, és hallgattunk. Hallgattuk a csendet. Vártuk, hogy a másik szólaljon meg. Azonban egyikünknek sem volt mondanivalója a másik számára. Halálos csendben majszoltuk a vajas kenyeret és a felvágottat, miközben arra vártunk, hogy anya hazajöjjön a shoppingolásból, és hogy apa hazajöjjön a munkahelyéről. Megpróbáltunk egymás gondolataiba behatolni, kitalálni őket. Én ilyesmikre tippeltem:

• Ben: Én megmondtam, hogy visszafizetem neki kamatostul, és most aztán megkapta a magáét. A mai 34 meccsből 26-ot megnyertem, Tommy meg csak sírt, mint valami ovis. Azért remélem, még áthív.
• Grace: Luke olyan romantikus! Hihetetlenül kedves velem, vesz apró ajándékokat, és roppant figyelmes. Ő az első fiú, aki tényleg tetszik nekem. A lovardában is nagyon király volt: nem tud lovagolni, de a kedvemért megpróbálta, és a végére elég jól belejött. Akkor sem lett mérges, mikor egyszer pont belepottyant a sárba. És ráadásul akkor is jól reagált, mikor hazakísért, és meglátta az ajtó előtt a buggyant nővéremet. Ráadásul az a búcsúcsók . . . Az fantasztikus volt!

Az én gondolataimat nem lehetett nehéz kitalálni: folyton csak a balul sikerült ajtóolajozás és a sok bocsánatkérés járt a fejemben. Hogy lehet valamit így elrontani? Nekem sikerült, a következőképpen:
Miután Luke és Grace felbukkantak mögöttem lovaglóruhában, majdnem leestem a székről (amin álltam), úgy megijesztettek. Aztán elmesélték, hogy milyen jól halad Luke a lovaglásban, és hogy összesen csak egyszer esett le (de akkor pont a sárba, látszott a ruháján). Luke pedig dicsérte Grace lovaglótudását, majd megkérdezte, hogy mit csinálok itt az ajtó előtt a széken állva. Elpirultam, mert eszembe jutott, hogy ő tulajdonképpen az osztálytársam, és én most rémesen koszos öltözékben, olajos ecsettel a kezemben állok előtte. Hú, de ciki!
-Háát . . . én csak . . . -habogtam.
Zavartan túrtam bele a hajamba, amiben elszórtan pókhálók lehettek, és kutyaszőr is. Na de a kezem! A kezeim az olajtól teljesen zsírosak, undorítóan koszosak voltak, így a hajam is pókhálós-kutyaszőrös-zsíros-koszos-ragadós lett. Erre aztán még jobban összezavarodtam. De ez persze Luke-ot nem érdekelte, megvonta a vállát, majd adott egy hosszú búcsúcsókot Grace-nek. Indulni készült, mikor az ecsetet (még mindig a széken állva) letettem az ablakpárkányra, és a magasabban lévő, szögre akasztott nyitott olajosdobozért nyúltam. Ezzel a kezemben akartam végre lemászni a székről, ám abban a pillanatban valaki megszólalt Luke mögött.
-Csőcsákány, hazajöttem! Legyőztem Tommy-t!
Én, még fél lábbal a széken, fél lábbal a levegőben állva a hang irányába néztem (persze Ben jött haza). Elvesztettem az egyensúlyom, és minden bizonnyal hatalmasat tanyáltam volna, ha nem fogózlodok meg két kézzel az ablakpárkányban. Viszont e manőver közben kicsúszott a kezemből az olajos doboz (aminek még nem zártam le a tetejét), és a teljes tartalma Luke-ra és Grace-re ömlött. Grace hatalmasat sikított, Luke pedig a ruhájára a sáron kívül még egy adag olajat is kapott. Majd' a föld alá süllyedtem szégyenemben, miközben sűrű bocsánatkérések közepette valahogy megpróbáltam az olajat leszedni a ruhájukról. De aztán Luke elköszönt Grace-ől, rám egy olyan ezért-még-számolunk-arccal nézett, majd távozott. Ben ment TV-zni, a húgom meg átöltözni. Nekiláttam, hogy valahogyan eltávolítsam az ajtó elé kiömlött olajat, de szerencsére ez nem volt nehéz. Majd bejöttem, és elkészítettem a vacsorát.    És most itt ülünk némán, farkasszemet nézve egymással. Mind a hárman egyszerre kaptuk fel a fejünket, mikor anya benyitott a házba. Ruhákkal, kiegészítőkkel, ételekkel teli táskákat, zacskókat cipelt, és megkért, hogy pakoljam a helyükre a tartalmukat. Felfigyeltem rá, hogy a hangja egy kicsit más volt, halkabban beszélt, mint szokott. Mintha valahol máshol járnának a gondolatai. Grace persze rögtön árulkodni kezdett anyának, elmondta, hogyan öntöttem le őt és Luke-ot olajjal. Kicsit elferdítette az igazságot, és a végére majdnem úgy hangzott, mintha szándékosan borítottam volna le őket. Hiába bizonygattam, hogy véletlen volt, és nagyon-nagyon szégyellem magam, anya rettentően dühös lett. Azt mondta, hogy mivel ilyen óvatlan és megbízhatatlan vagyok, ezért jogos büntetést érdemlek: meg kellett pucolnom a ház ablakait, és addig nem fekhettem le aludni, amíg teljesen be nem fejeztem. Ezt este tízkor szabta ki rám, és azonnal neki is kezdtem, mert álmos voltam. A többiek lefekvéshez készülődtek, én meg halkan ablakokat pucoltam. Először végeztem a padlással, az emelettel, majd a földszinttel is. Mikor az anya és apa hálószobájába értem, láttam, hogy apa még nincs itthon, anya pedig félálomban forgolódik a nagy franciaágyban. Halk voltam, mint a macska, ráadásul az ágy elég messze volt az ablaktól, úgyhogy valószínűleg nem hallott meg, mikor bementem. Mondatfoszlányokat dünnyögött.
-Nem akarom újra átélni . . . Azt hittem, már elfelejtettem . . . Miért nem akarja, hogy kidobjam? . . . Pedig csak egy tárgy . . . Tele emlékekkel, amiket mindkettőnknek el kellene felednie . . . De ha valami történt . . . Az megtörtént . . .
Abbahagyta, úgy gondoltam, elaludt. Vajon miről beszélt? Egyszerűen csak álmodott valamit, vagy esetleg valamilyen múltbeli titokról van szó? Mikor befejeztem az ablakot, elpakoltam a tisztítószert, a szobámban átvettem a pizsamámat, és végre lefeküdtem. Azért megjegyeztem azokat, amiket anya mondott. Ki tudja?. . .
Másnap reggel nem éreztem magam nagyon fáradtnak, és örültem, ha arra gondoltam, hogy ma apa nem megy dolgozni (valami felújítások vannak a munkahelyén, és a mai napra bezárták). Grace íróasztalára pillantottam, és megláttam az egyik kötelező olvasmányát, Shakespeare-től a Hamlet-et. Neki ezen kívül még három könyvet kell elolvasnia. Nekem összesen 12-t ezen a nyáron, de már 11-et elolvastam. Vidáman mentem le reggelizni, bízva benne, hogy ma jó napom lesz. Az étkezőasztalnál találtam apát, aki épp müzlit evett. Mikor meglátott, elmosolyodott. Megkérdezte, hogy mit csináltam tegnap.
-Háát . . . Az ajtót megolajoztam, és . . . történt egy kis baleset. De semmi komoly!
Jó ötletem támadt, hogy eltereljem a szót erről a témáról.
-Ja, és a legfontosabb dolgokat előkészítettem a táborhoz. Tudod, miben fogom vinni őket? A régi barna bőröndödben, ami kb. 18 éves. Tök jó, ugye?
Nem pont ilyen reakcióra számítottam. Apa arca elfehéredett, majd piroslett, majd újra elhalványult. Halkan, rekedt hangon megszólalt.
-Ez . . . remek, kicsim. Bocsáss meg, nem érzem túl jól magam. Hirtelen rosszul lettem.
Majd bizonytalan léptekkel kiment az ebédlőből. 

7. fejezet

Készülődés és kutyák

Végignéztem az ágyamon, és megállapítottam, hogy a legfontosabb dolgokat kikészítettem. Megkerestem a személyi-, és diákigazolványomat, és minden egyéb iratomat. Ezek mellett hevertek a személyes cuccaim ,pl. a telefonom (már 4 éves, de nincs pénzünk újat venni), egy régi fényképezőgép, a rajzfüzetem, hozzá írószerek, a Két Lotti, és az egyik kötelező olvasmány. A legtöbb helyet az ágyon a ruhák foglalták el, annak ellenére, hogy nem kellett 3 hétre pakolni, hiszen a tábori prospektus azt írta, hogy van mosógép is. Így elég volt ennyi: 4 póló, 1 félhosszú nadrág, 2 térdnadrág (nem szeretem a rövidnadrágot, mert szégyenlős vagyok), 1 baseballsapka, 1 pulcsi, néhány zokni, és egyéb apró holmik. Ékszereim nincsenek, mert anya nem szeretei, ha az ő kicsi lánya ékszereket aggat magára. . . Az igazat megvallva nem nagyon szeretem őket, mert zavarnak, és kényelmetlenek. Szóval nyaklánc, karkötő, gyűrű nem volt a csomagban. Az ágy mellé készítettem az edzőcipőmet (túrázáshoz, lovagláshoz) és a szandálomat. Igazán kevés cipőm van, ezek között egy sem magas sarkú. Az alapelvem az, hogy egy cipőben nem a kinézet a fontos, hanem a kényelem. Ezen elv alapján válogattam a ruháimat is: azokat raktam be, amikben jól érzem magam. Anyát megkértem, hogy most az egyszer ne ő mondja meg, hogy mit vegyek fel, és hogy mit vigyek magammal. Nehezen bár, de beleegyezett, és én ennek nagyon örültem. Ezek után következtek a táborba-ne-menj-ezek-nélkül-cuccok, pl.:
szúnyogirtó
bicska
olló
elemlámpa
telefontöltő
fürdőruha
búvárszemüveg
esőkabát
naptej
napszemüveg
gyógyszerek
tisztálkodószerek
fésű
fogkefe
fogkrém
tusfürdő
sampon
törölköző   stb.
Az ételeket, italokat, nassolnivalókat majd közvetlenül a táborba való indulás előtt fogjuk becsomagolni, ezekkel most nem kellett törődjek. Inkább megkerestem anyát, és megkérdeztem tőle, hogy miben fogom vinni mindezeket (hiszen biztos nem egy nejlonzacskóban fogom cipelni a dolgaimat a vonaton).
-Ezen sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy egy nyavalyás kis tábor miatt nem fogok venni egy vadiúj bőröndöt. Nincsenek nagy táskáink, de talán. . . talán még megvan. Menj fel a padlásra a raktárba, és valahol jó mélyen keress egy régi barna bőröndöt. Az apádé volt, úgy kb. 18 éve vette.
-Wow, akkor még tőlem is idősebb! Oké, megkeresem.
Amikor beléptem a raktárba, tipikus régi tárgyak illatát éreztem. Körülnéztem. Hát, itt nem lesz könnyű megtalálni. Ugyanis az egész hatalmas szoba tele volt régi emlékekkel, megunt tárgyakkal, bébiholmikkal, kinőtt ruhákkal, tönkrement bútorokkal, felesleges kacatokkal, és egyéb lim-lomokkal. Aprólékosan keresgéltem, mindenhova benéztem, és már amikor majdnem felhagytam a reménnyel, akkor a lehető legeldugottabb helyen megpillantottam egy kopott bőrönd sarkát. Óvatosan odébbtettem a többi cuccot, hogy hozzáférhessek, és egy nagy lendülettel kihúztam a lábaim elé. A felcsapódó évtizedes por és a dohszag hatására köhögni kezdtem, majd fogtam a jó nehéz táskát, és levittem a szobába.

Szerettem volna jobban szemügyre venni, de erre nem volt időm, ugyanis meghallottam anya kiabálását.
-Haley, ha gondolod, csinálj magadnak valami kis ebédet. Én elmegyek abba az üzletbe, de valószínű, hogy még máshová is benézek. Végezz el néhány házimunkát, amíg nem vagyok itthon, kérlek. Akkor szia!
Oké, gondoltam magamban, akkor most hagyjuk ezt a bőröndöt, és irány a munka. Az ágyon heverő kikészített dolgokat gyorsan belepakoltam a bőröndbe, majd lecsuktam, és a szoba sarkába raktam. Olyan munkával akartam kezdeni, amit anya a legjobban utál: a kutyáinkat megfürdetni, picit rendbehozni, és megetetni. Egy nagy vödröt megtöltöttem vízzel, és a kutyák elkerített részének kerítéséhez vittem. Utána fogtam a kutyasampont és a kutyakefét is, majd beléptem a kerítéssel elzárt helyükre. Nagyjából 3 havonta szoktuk őket mosdatni, azért nem gyakrabban, mert úgysem jöhetnének be a házba. Amint észrevett, Vadóc odaloholt hozzám, és én jól megdögönyöztem a koszos fekete bundáját. Ezt azonban a másik kutyánk, Vadócabb sem hagyhatta annyiban, és fenyegető morgásokkal tudatta, hogy most rajta a sor. Őt is megsimogattam, bár barna szőre ragadós volt és durva. A két kutyánk fajtáját nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy valamilyen keverékek. Vadóc és Vadócabb: Ben adta nekik ezt a nevet öt éve (akkor ő is öt éves volt), és bár hülyén hangzik, de rajtuk maradt. Nem szerettem különösen a két vadóc ebünket, mert agresszívek, és minden kis semmiséget megugatnak hihetetlenül hangosan. Nehéz munka volt megmosni őket, mert azt utálják, de hosszú küzdelem után én győztem, ők ragyogtak a tisztaságtól. A kutyamosós felszerelést végül elpakoltam, és megetettem a két rosszcsontot.



Aztán rövid gondolkozás után fogtam a pókhálózót, és az egész lakásban végighúztam a plafonokon és a sarkokban. Ez azért számít fontos munkának, mert anya és Grace irtózik a pókoktól, és a házunk sajnos egy igazi pók-paradicsom. Pár perc múlva fogtam a gumikesztyűt és a megfelelő tisztítószert , és bekentem vele a kádakat, WC-ket, mosdókagylókat, és egy kicsit később pedig leöblítettem őket. Eszembe jutott, hogy anya gyakran panaszkodik mostanában arra, hogy nyikorog a bejárati ajtó, arra gondoltam megpróbálom megolajozni (az ilyesmiben azért nem vagyok olyan gyakorlott). Előkerítettem egy ecsetet és a kenőolajat, és kivittem még egy széket is , hogy jobban elérhessem az ajtó felső részét is. Megolajoztam az ajtót, és majd' leestem a székről ijedtemben, mikor valakik hátulról megszólítottak.
-Helló, Haley. Hát te mit csinálsz?
Grace és Luke volt az, épp most értek haza a lovaglásból.